𝘀𝗵𝗼𝗿𝘁 𝘀𝘁𝗼𝗿𝗶𝗲𝘀

Robert Shwartzman-Sick

"Komolyan mondom, menj innen!" Rekedt hangon szólalok meg, amikor megpillantom a barátomat belépni a szobámba egy nagy csokor rózsával és egy tábla csokival a kezében. Robert a fejét rázva, hangtalanul csukja be maga után a hófehérre festett ajtót, majd lerúgva a kedvenc sportcipőjét a lábáról szeli át a kettőnk közötti távolságot. Az íriszeimet forgatva követem a fiú minden mozdulatát, majd a plafonra pillantva egy nagy levegőt veszek amikor a fiú beugrik mellém az ágyba.

"Szia." Robert az eddig a kezében tartott virágot és csokit az ágy végébe dobja, majd félig fölém hajolva egyre közelebb hajol hozzám.

"Nem." Az utolsó pillanatban fordítom el a fejemet, így a fiú ajkai az arcomra simulnak. Halkan felnevetek a barátom arckifejezése láttán, azonban a jókedvem nem tart sokáig, egy hosszú köhögésrohamnak köszönhetően. "Utálok beteg lenni." Lebiggyesztett ajkakkal fordulok az oldalamra, majd pillantok fel a barátom íriszeibe, aki összevont szemöldökkel fürkészi az arcomat.

"Miért fordultál el?"

"Mert beteg vagyok." Nevetve tűröm a párnámat a fejem alá, majd elszakítva a tekintetemet a barátom helyes arcáról a Tv képernyőjére szegezem a pilláimat. "Nem akarom, hogy te is elkapd. Főleg úgy, hogy jövőhéten nálad leszek."

"Nem fogom elkapni. Tudod, milyen erős az immunrendszerem?"

A szemeimet forgatva hagyom, hogy a fiú a derekamat átkarolva húzzon közelebb magához. A takarót átdobva a testünkön kúszok közelebb a barátomhoz, miközben a fejemet a mellkasára hajtva élvezem ahogy az összekulcsolt ujjainkat az ajkaihoz emelve egy lágy csókot hint az ujjaimra.

"Én is azt hittem, hogy nem fogom elkapni. Erre tessék már három napja itt szenvedek."

"Jó de én orosz vagyok." Nevetve pillantok fel az arcára, majd a fejemet rázva vezetem újra a tekintetem a Tv lapos képernyőjére.

"Az semmit sem jelent."

"Na kicsim." A fejemet rázva, az íriszeimet egy pillanatra sem levéve a képernyőről próbálok ellenállni a fiúnak. Egyre kevesebb sikerrel. "Csak egy kicsi puszi. Már két hete nem láttalak. Tudod mennyire hiányoztál? Az első utam hozzád vezetett még a családommal sem találkoztam erre te..."

"Jó!" Mérgesen pillantok fel a fiúra, félbeszakítva őt és a hirtelen összeállított monológját miszerint milyen gonosz is vagyok. Az ujjaimat a tarkójára vezetve húzom közelebb magamhoz az arcát. "De ha elkapod ne merészelj nekem hisztizni." A fiú hevesen bólogatva, majd a derekamat átkarolva egy győztes vigyorral simítja az ajkait az enyémekre, egy érzelmes táncba hívva azt.

✨✨✨

"Baba!" Nagyot sóhajtva hunyom le a pilláimat próbálva lenyugtatni az idegeimet, amikor újból meghallom a barátom hangját. Az ujjaim erősen fonódnak a forró bögre köré, s amikor a meleg felület megégeti a bőrömet felszisszenve húzom el a kezemet a hófehér bögrétől. "Ide adnád a távirányítót?" A szemeimet forgatva kelek fel a konyhapulttól, s lépek át a nappaliba, ahol Robert a kanapén feküdve három takaró alatt nagy szemekkel fürkészi minden mozdulatomat.

Az a bizonyos láthatatlan pohár nagyon gyorsan kezd megtelni amikor megpillantom a távirányítót a dohányzóasztal másik végén. Nagyot sóhajtva kerülöm meg a kanapét, majd megragadva a távirányítót nagy erővel dobom le a kanapéra a fiú mellé, s egy szót sem szólva sietek vissza a konyhába.

Nos szemmel láthatóan a fiú megbetegedett. Pedig ő orosz - remélem érződik az irónia -. Abban a pillanatban tudtam, hogy csak bajt hozhat rám az egész helyzet, amikor kicsivel több mint egy hete, hagytam a kísértésnek és nem voltam elég erős, hogy nemet mondjak a fiúnak.