𝘀𝗵𝗼𝗿𝘁 𝘀𝘁𝗼𝗿𝗶𝗲𝘀

Charles Leclerc-Mistakes|3|

Charles kezdeti lelkesedése nem tartott olyan sokáig mint amiben reménykedtem. A pillanatban amikor összeakadt a tekintete Juleséval abban a szent pillanatban visszanyomta a kezembe a fiamat, majd mindenféle magyarázat nélkül kirontott a lakásom ajtaján; s azóta nem is hallottam felőle.

Két teljes hét és egy versenyhétvége elteltével még mindig nem vett erőt magán a fiú, hogy elém álljon és közölje velem, hogy nem akar minket, vagyis inkább Julest.

Még annyi időt sem hagyott nekem, hogy elmagyarázzam neki, hogy nem akarom sem a pénzét sem az idejét. Csak annyit akarok, hogy tudjon a saját fia létezéséről. De nagyon úgy tűnik, hogy egyáltalán nem érdekli.

Legalábbis a viselkedéséből leszűrve nem nagyon izgatja, hogy van egy fia, aki azóta a nap óta nem tud teljesen lenyugodni. Az éjszakáink még rosszabbak mint amilyenek újszülött korában voltak. Majdnem minden órában felkel, és sírva kelt fel engem is, s mire képes lennék lenyugtatni, és elaltatni akkorra újból kezdődik elölről az egész.

Mintha szegény gyermek is érezné, hogy a saját apja nem akar vele semmit sem kezdeni.

Amikor Jules keserves sírása odáig fajult el, hogy be is lázasodott és még amiatt is szenvedni kezdett, eldöntöttem, hogy én magam keresem fel Charlest. Noha fogalmam sincs, hogy mit is kellene neki mondanom; a legegyszerűbb az lenne, ha elé állnék és közölném vele, hogy milyen borzasztó ember; de tudom, hogy ezt nem tehetem.

Charles fényévekre van attól, hogy rossz ember legyen.

Akadtak olyan ötleteim is, hogy csak leülök vele és higgadt módon elmondom neki az eredeti terveimet és teljes mértékben rá hagyom a döntést.

De ismerve a temperamentumomat tudom, hogy ez nem fog sikerülni.

Így marad az utolsó és talán a lehető legrosszabb forgatókönyv. Az, hogy a semmiből rárontok - és mivel már lassan három hete alig aludtam - kiadok magamból mindent.

Elmondom neki, hogy én sem így terveztem az életemet. Hogy, nekem sem volt könnyű elfogadni, de lenyeltem a kétségeimet és szembenéztem a problémákkal. Hogy borzasztóan nehéz volt, de basszus megérte a sok fájdalom és szenvedés.

Amikor először a kezemben tarthattam a fiamat, akkor éreztem először azt, hogy szerelmes vagyok. Hisz Jules, egy apró darabka belőlem, akire mindig számíthatok, aki mindig hozzám fog tartozni.

S noha Charles nem akarja még bevallani saját magának, de Jules ugyanúgy egy darabka belőle is.

Ketten kellettünk ahhoz, hogy létrehozzuk a csodát, akit a fiamnak hívhatok.

És ha ezen is múlik az életem, el fogom érni, hogy Charles elfogadja azt a tényt.

❤❤❤

Julessal a kezemben, és egy nehéz táskával a vállamon, pillantok fel az előttem lévő lépcsősorra. A tekintetem a tőlem jobbra elhelyezkedő liftre siklik, melyen egy papír nagy betűkkel jelzi, hogy karbantartás alatt áll.

Nagyot sóhajtva indulok el a nyolcadik emelet felé, próbálva lekötni a fiamat, hogy még véletlenül se kezdjen el sírni az üres lépcsőházban, míg a vállamat felhúzva próbálom megakadályozni, hogy a nehéz táska leessen a helyéről.

Nos, az anyaság nem olyan könnyű mint aminek hittem. Még szerencse, hogy nem hoztam babakocsit.

Leizzadva és kifulladva támaszkodok neki a falnak amikor hosszú percek elteltével felérek a nyolcadik emeletre. Letörlöm a homlokomon csillogó izzadságcseppeket, majd egy nagyot sóhajtva mosolygok le az engem fürkésző fiamra. Összeszedve minden bátorságomat lépek a már jól ismert ajtó elé, s mielőtt még meggondolnám magam és fejvesztve rohannék el az apartmanépület közeléből megnyomom a csengőt.