𝘀𝗵𝗼𝗿𝘁 𝘀𝘁𝗼𝗿𝗶𝗲𝘀

Pierre Gasly-Romeo and Juliet

          A TEKINTETEM LASSAN siklik végig a bálteremben tartózkodó személyeken, külön ügyelve arra, hogy az íriszeim senkiével se akadjanak össze. Halkan felszisszenek amikor anyu a karomat erősen megragadva húz le maga után a lépcsőn. Kihúzva magamat, egy hamis mosollyal az ajkaim körül lépek a dúsgazdag emberek elé, udvariasan visszautasítva az ajánlatukat miszerint menjek hozzá a szintén dúsgazdag fiukhoz. Soha az életben nem fogok hozzámenni valamilyen dúsgazdag sznobhoz.

Már kétszer végignéztem ahogy a nővéreim
hozzámentek a szüleink üzlettársainak a gyerekeihez. S látva, hogy azok a férfiak hogyan bánnak a saját testvéreimmel eldöntöttem, hogy nem akarok olyan életet élni, ahol a saját férjemtől is félnem kell és nem csak az őket körülvevő felfordulástól.

"Maëlle." Érdeklődve sandítok édesanyám arcára, amikor meghallom a nevemet. Egy udvarias mosolyt erőltetek az ajkaimra amikor egy újabb fiatal fiú lép mellém. Borzasztóan unom már, hogy naponta találkozok új jelölttel aki a férjem szeretne lenni.

Két óra elteltével, már fáj a fejem és zúg a fülem a sok különböző történet hallatán. Elnézést kérve lépek ki a szüleim és egy újabb ismeretlen üzlettárs köréből, hogy egyenesen a teraszra lépve egy kis friss levegőhöz juthassak.

Nagyot sóhajtva temetem az arcomat a tenyerembe, miközben újra és újra próbálok erőt venni magamon ahhoz, hogy a szüleim elé állva közöljem velük, hogy nem akarom tovább élni ezt az életstílust. Nem élhetek így, nem nekem való.

Az ország, sőt ha lehet akkor a kontinens legbefolyásosabb és legveszélyesebb maffia vezérének a lányaként nincs sok választásom. S noha mindent megkaptam amiről más csak álmodni mert, mégsem éreztem úgy, hogy megérdemlem azt a luxust amibe beleszülettem. S tudom, hogy nem akarok úgy élni ahogy a szüleim. Rettegésben, hogy az életüket bármikor kiolthatják. Félelemben, hogy bármikor elveszíthetnek mindent. Hogy tudnék úgy élni, hogy még azt sem tudom kiben bízhatok meg és kiben nem? Élő példa volt arra, hogy még a saját testőröd is próbál kivégezni. S meg kell mondjam, nem olyan kellemes érzés egy puskacsővel farkasszemet nézni. Pedig már elég sok szörnyűséget átéltem.

A fegyverek és a hangos sikolyok hangja rángat ki a gondolataim kavargó menetéből. Lassan vezetem a tekintetemet az üvegajtó felé, amin benézve azonnal megpillantom a fekete maszkban és fegyverekkel berobbanó személyeket. Teljes nyugodtsággal nézem végig ahogy a ravaszt meghúzva bárkit lelőnek akik az útjukba kerülnek. A pulzusom egyszer sem emelkedik fel, még akkor sem amikor megpillantom a szüleim elé ugró testőröket, majd azt ahogy kivezetik őket a helyiségből.

"Nem félsz?" A kérdés hallatán egy halk nevetés hagyja el az ajkaimat, miközben a tekintetemet egy pillanatra sem szakítom el a bent történő felfordulástól.

"Tudod, aki ebben nő fel, az nem fog megrémülni egy kis lövöldözéstől." A fejemet rázva mormolom a szavakat, de ahogy szembefordulok a hang tulajdonosával az ajkaim egy vonallá préselődnek miközben az ujjaim ökölbe szorulnak a testem mellett.

Az este folyamán most először ijedek meg egy pillanatra.

"Hmm..." Pierre egy aprót bólintva ragadja meg a kezemet és húz a ház oldalába, ahol az árnyékba beolvadunk. Itt csak akkor láthatnak meg minket ha ténylegesen kijönnek a teraszra. "Én a helyedben azért egy kicsit aggódnék."

Pierre Gasly. Édesapám sosem félt senkitől, s bármennyire is állította azt, hogy ő soha senki sem fogja megrémíteni, egy valakinek mégis sikerült. Pierre apjának. Aki, már lassan egy éve halott, ezzel a fiára szállt a maffia vezetése. S ez apunak egyáltalán nem tetszett.