𝘀𝗵𝗼𝗿𝘁 𝘀𝘁𝗼𝗿𝗶𝗲𝘀

Arthur Leclerc-Loving You Is A Losing Game

Az egyetem kapuján kilépve a tekintetem egy pillanatra sem szakad el a telefonom képernyőjén felvillanó üzenetről. Idegesen túrok a tincseim közé ahogy a készülékből felnézve szinte azonnal megpillantom azt a bizonyos autót amit az üzenet szerint keresnem kell. S noha borzasztóan hálás vagyok amiért nem kell a tömegközlekedést igénybe vennem, jelen pillanatban semmi mást nem kívánok csak azt, hogy az a bizonyos Ferrari eltűnjön a szemem elől. Egy végső pillantást vetve a még mindig olvasatlan üzenetre, a szemeimet forgatva dobom a készüléket a táskámba nem foglalkozva az időközben bejövő újabb üzenetekkel. Az ujjaimat tördelve lépek el az autó előtt, majd a jobb oldalához érve nyitom ki annak az ajtaját, s egy végső pillantást vetve az egyetem épületére ülök le a bőrülésbe majd csukom be magam után a drága sportautónak az ajtaját.

"Szia." Charles egy halvány mosollyal köszönt amitől azonnal érzem, hogy az arcom kipirul, s ezúttal hálát adok mindenféle istennek, hogy reggel hajlandó voltam legalább egy kis alapozót az arcomra kenni.

"Szia." A biztonsági övemet bekötve majd a táskámat a lábam mellé ledobva pillantok végre a fiúra, aki követve a példámat bekapcsolja a biztonsági övét majd felbúgatja az autó motorját. "Nagyon köszönöm, hogy eljöttél értem." Hálásan mormolom a szavakat kipillantva a szélvédőn zavartan észrevéve a minket fürkésző tekinteteket.

Már úgy ahogy hozzászoktam a folytonos pletykákhoz de van egy olyan sejtésem, hogy ha legközelebb be kell mennem az egyetemre több pillantást fogok magamon érezni mint korábban.

"Pont erre jártam, semmiség." Charles hangja lágyan cseng a halkan szóló zene mellett. Mosolyogva bólintok egyet miközben az orromra húzom a napszemüvegemet, ellazítva az izmaimat a kényelmes ülésben. "Jössz Franciaországba?"

"Most is ott vagyok." Vigyorogva szólalok meg kiélvezve a fiú szarkasztikus horkantását. "Szerintem igen." Nevetve válaszolok a fiú eredeti kérdésére. "Arthur néhány hete említette, hogy elmehetnénk és mivel az anyukátok is ott lesz úgy döntöttem, hogy én is elmegyek veletek."

Charles egy aprót bólintva fordul rá az autópályára ami egyenesen Monacóba vezet minket. A fejemet a tenyerembe döntve figyelem a mellettünk elsuhanó tájat hagyva, hogy a gondolataim egy rövid pillanatra elkalandozzanak.

Egészen kislány korom óta jóban voltam a Leclerc testvérekkel. Örök életemben ismertem őket tekintettel arra, hogy a gokart pálya ahova mindig kijártak és a legtöbbször versenyeztek édesapukámé volt. Totyogós korom óta az életem szerves része az autóverseny, így nem meglepő, hogy egyre nagyobb koromban is szívesen kijártam a pályára ahol a legújabb tehetségeknek szurkolhattam - annak ellenére, hogy egyikükkel sem ápoltam semmiféle kapcsolatot. A Leclerc testvérek az egyetlen kivételek ez alól. Charles mindig is játszott velem néhány percet még mielőtt beült volna a gokartba és a versenyek vagy csak a szimpla edzések után is sokszor megtalált és szórakoztatott egészen zárásig. Később amikor már idősebb lettem és Charles is egyre magasabb szinten kezdett versenyezni egyre kevesebb időt töltöttünk együtt, viszont a legfiatalabb testvére Arthur egyre többször jelent meg a pályán. Ő vette át a testvére helyét az életemben - s noha nem nagyon emlékszek az együtt átjátszott versenyekre de már akkor tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni a Leclerc testvéreket.

Viszont amikor tizenéves koromban elvesztettem édesapukámat mindenféle kapcsolatot megszakítottam ami rá emlékeztetett. A nagyszüleimhez költöztem és próbáltam elfelejteni a korábbi életemet bízva abban, hogy így megvédhetem saját magamat a fölösleges fájdalmaktól.

Azonban egy évvel ezelőtt egy véletlen folytán összefutottam Charles-al aki szinte azonnal felismert még annak ellenére is, hogy akkor már lassan öt éve egyszer sem látott. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hogyan reagáljak így teljesen elfeledkezve mindenről és minden ígéretemről vakon bíztam a fiúban és hagytam, hogy elvigyen magához ahol újra találkozhattam a családjával.