Date or Hate (Befejezett)

❤Nyolcadik🖤

Igor pov.
Fújtatva leültem a nappaliban és rágyújtottam egy cigire. Most le kellett higgadnom.
– Halljam mi a baj! — jelent meg Mathilda és letett elém egy gőzölgő fekete kávét.
– Nem tudom mit csináljak vele! Folyton visszabeszél és annyira ellenséges! – sziszegtem.
– Lássuk csak; elraboltad, halálra rémítetted és ígéreted ellenére fájdalmat okoztál neki! Ugye nem gondoltad, hogy ez után a nyakadon fog csüngeni? – kérdezte fel vont szemöldökkel.
– Akkor mit csináljak? – kérdeztem frusztráltan sóhajtva. Majd beleszívtam a cigibe és kifújtam a füstöt.
– Ennyire tetszik? – ült le mellém, mire bólintottam egyet. Nagyon tetszik nekem ez a tündéri fiú. Van benne valami, ami nagyon megfog. Valami szikra féle.
– Nézd, öcsi! Kérj tőle bocsánatot és mondd el neki az igazat. Kérdezz tőle te is, had szabaduljon fel egy kicsit. – mondta mosolyogva. Imádom ezt a nőt. Elnyomtam a cigimet és megittam a kávémat, aztán gyorsan fogat mostam. A szobába akartam menni, de Mathilda megállított:
– A kertben van. Azt mondta, hogy szeretne egyedül lenni. – mutatott az ajtó felé. Kimentem az ajtón és keresni kezdtem őt. Az egyik fa tövében ült egy szikla mögött és halkan szipogott.
– Én...– hebegtem, pedig én sohasem szoktam. Ez a fiú olyanokat vált ki belőlem, amit még senki más eddig.
– Mit akarsz most? – kérdezte sírástól remegő hangon.
– Csak bocsánatot kérni, a korábbi kirohanásom miatt. Nem akartalak bántani. – mondtam őszintén rá nézve.
– Nem....nem akartam visszabeszélni... – szipogott picit és megtörölte az arcát egy zsepivel.
– Ugyan! Igazad volt! Nem lenne szabad így beszélnem veled! – ültem le mellé. Meglepetésemre nem húzódott el, de közelebb sem jött.
– Én...félek tőled. – nézte a cipőjét.
– Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy ez megszűnjön. Holnap haza viszlek. – mondtam komolyan.
– Én csak azt szeretném, hogy rendes emberként kezelj és ne tekints rám úgy, mint egy játékbabára. Vannak érzéseim, te nem is gondolsz soha az emberek érzéseire? – kérdezte, mire én csak bamultam magam elé. Nem, sosem törődtem az érzésekkel. Azóta egyszer sem.
– Nem igazán. – vontam vállat.
– Értem. – motyogta, majd beállt köztünk a csend. Meg kellett valahogy törnöm.
– Mi az a...az a heg a hátadon? – kérdeztem érdeklődve.
– Volt egy autóbalesetem pár évvel ezelőtt és átestem a kocsi ablakán. A kórházban mindenki azt hitte, hogy végem és, hogy nem lehet megmenteni, de az egyik orvos nem adta fel és harminckét sikertelen próbálkozás után újraindult a szívem. Neki köszönhettem az életem. – mosolyodott el őszintén. Olyan szép a mosolya van.