Date or Hate (Befejezett)

❤Harminckettedik🖤

Vladimir pov.
Minden nap bementem a kórházba, hogy segítsek Mathilda—nak, de Igorhoz sosem mentem be. Mathilda próbált győzködni, hogy legalább egy–két percre menjek be, de hajthatatlan voltam. Nem akartam a közelébe menni. Vagyis...igazából akartam, de nem ment. A büszkeségem valamiért nem engedi.
– Ez az egész az én hibám. – hallottam meg Mathilda szipogását. Kérdően néztem rá es odasiettem mellé.
– Ezt, hogy érted? – kérdeztem kíváncsian, miközben megfogtam a kezét.
– Tudod...amikor Lewis meghalt, Igor olyan mély depresszióba esett, hogy megpróbálta megölni magát, háromszor. Először felvágta az ereit, aztán gyógyszereket vett be. Ezeket túlélte mert időben megtaláltuk, de a harmadik... – letörölte a könnyeit. – fejbe akarta lőni magát. Ott álltunk és nem tudtuk róla lebeszélni. Azt mondta, hogy a szerelme nélkül nincs miért élnie. Aztán jött az ötlet, hogy szerintem Lewis visszatérhetett a földre egy másik testben és rávettem, hogy megkeresse. Egyszerűen...nem bírtam, hogy a férfi, akit láttam felnőni meg akarja ölni magát. – szipogta. Megöleltem szegényt és próbaltam megnyugtatni őt.
– Nem tettél semmi rosszat Mathilda. – mondtam őszintén rá nézve, miközben egy zsepivel, amit idő közben elővettem a zsebemből, letöröltem a könnyeit.
– De...tudod, az anyja halálakor tudtam, hogy Igor nagyon instabil érzelmileg. Ő az a fajta ember, akinek szüksége van az őszinte szeretetre mert az tartja életben.
– Most próbálsz rávenni, hogy menjek be hozzá? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Ugyan, Vladimir! Tudom, hogy mit tett és nem volt hozzá joga, de a megbocsájtás nagy hatalom. – mondta őszintén, mire félve benéztem az üvegablakon. Azóta sem beszél és semmilyen életjelet nem ad. Csak onnan tudni, hogy még él, hogy lélegzik. Enni sem eszik ezért infúzión él már napok óta. Sóhajtva bólintottam egyet, majd végül nagy nehezen, de átléptem a küszöböt és segítettem Mathilda–nak megigazítani az ágyat. Mondván ne csak álljak ott, mint fadarab.
– Az orvos mit mondott? – kérdeztem, hogy kicsit tereljem a gondolataimat.
– Mármint? – pillantott felém.
– Ez a...transz. Ez végleges? – kérdeztem kicsit félve a válaszától.
– Nem. Meg fog szakadni, csak ki tudja mikor. Olyan ez mint a kóma. – magyarázta sóhajtva, mire bólintottam egyet. Fogalmam sincs mi ütött belém, vagy, hogy miért csináltam, de leültem mellé az ágyra és megfogtam a kezét, és rá néztem az arcára.
– Ébredj fel... – motyogtam, míg kezét cirógattam finoman.