Date or Hate (Befejezett)

❤Tizennyolcadik🖤

Igor pov.
Amitől rettegtem megtörtént, meglátta a gyűrűt. Észre se vettem, hogy visszavettem. Elhátrált tőlem mire utána nyúltam, de nem engedte, hogy megérintsem.
– Vladimir... – motyogtam.
– Az kié? Mert nem a tiéd az biztos! – mutatott a nyakláncra.
– Ez...ez egy emlék... – suttogtam.
– Kié? – kérdezte kissé erélyesebb hangon.
– Kérlek...ne kérd, hogy beszéljek róla. – már remegett a szám és a könnyeim is folytak az arcomon. A szívem összefacsarodott és térdre rogytam, miközben arcomat tenyerembe temettem.
– Igor? – ugortt mellém és a vállamat tartotta, hogy ne ájuljak el.
– Én...– szipogtam, és elvettem kezemet az arcom elől, hogy rá nézhessek.
– Nem kell elmondanod most ha nem akarod! – mondta lágyan mosolyogva, miközben az arcomat simogatta. Elmosolyodva a vállára hajtottam a fejemet, és csak bújtam a nyakhajlatába. Éreztem, hogy az egyik kezével megsimogatta a fejemet, a másikkal pedig a hátamat. Olyan jólesett az érintése, szükségem volt most rá.
– Így maradhatok egy kicsit? — kérdeztem jobban hozzá bújva.
– Ameddig csak akarsz. – mondta kuncogva és a fejemre hajtotta az ő fejét. Most olyan nyugodt voltam. Olyan szép volt így, s olyan jó.  Vladimir Mirikov, az én édes párom. Azt hittem azonnal elhagy ha meglátja a gyűrűt, de még itt van velem. Akkora kő esett le a szívemről, de egyszer majd el kell mondanom neki. Egyszer majd beszélnem kell neki...Lewis–ről.

Vladimir pov.
Nem kicsit sokkolt a gyűrű látványa, de amikor sírva fakadt egyszerűen, az eddig erős, domináns, határozott férfi eltűnt és egy halálra rémült embert láttam, akiben összetört valami. Magamhoz öleltem és hagytam, hogy bújjon hozzám. Hiszen oly' csodás érzés volt őt a karomban tartani.
– Nagyon sajnálom. Ígérem elmondom...egyszer majd elmondom, de még nem... – hebegte.
– Semmi baj. Várok. – mondtam őszintén, mire felemelte a fejét és megcsókolt, amit örömmel viszonoztam. Már hiányzott a csókja.
– Vladimir Mirikov, te egy angyal vagy. – mondta szemembe nézve, majd egy puszit nyomott az arcomra. Elpirultam és egy rövid kuncogás is kiszaladt belőlem.
— Szerintem felöltözök. Dolgoznom kell menni. – sóhajtottam fel, s végig simítottam az arcán.
– Jaj, ne már! A te tested a leggyönyörűbb a világon! Maradj még egy kicsit! A legbőkezűbb támogatójukként jogom van feltartani az alkalmazottakat. – mondta szélesen mosolyogva, mire felkaptam a fejemet.
– Te voltál az anonimus adományozó? – kérdeztem döbbenten.
– Gondoltam egy kicsit megsegítem azt az orosz romantikust. Kedveskedni akartam neked. — mondta vállat vonva, de esküszöm mintha elpirult volna. Elmosolyodtam és felkapva az ingemet megpusziltam az arcát köszönet képpen, majd mosolyogva kimentem az ajtón.