Date or Hate (Befejezett)

❤Harminchetedik🖤

Vladimir pov.
Otthon ültem és a "Gyűrűk ura"–t olvastam, amikor hirtelen halk kopogás hallatszott az ajtóm irányából. Odamentem és kinyitottam, Igor állt az ajtóban. Nem mentem ki, de nem is engedtem be őt.
– Mit keresel itt? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Látni akartalak. – sóhajtott fel.
– Értem. Gondolom a kezdetek óta tudod, hogy hol lakok. – mondtam rá nézve, mire lehajtotta a fejét. Tehát igen.
– Csak azért jöttél ide, hogy láss? – kérdeztem kicsit hevesebben dobogó szívvel.
– Részben. Beszélhetnénk? Kérlek! – nézett rám könyörögve, mire félve, de beengedtem őt. Leültünk az asztalhoz és csináltam két teát.
– Miről akarsz beszélni? – kérdeztem miközben elé tettem a teát és leültem szembe vele.
– Rólad, rólam, mindkettőnkről. Vladimir, tudom, hogy eddig nem ezt mondtam, de mostmár így érzek. Nem lennék képes nélküled élni. – mondta komolyan a szembe nézve, majd kortyolt a teából.
– Mi lesz Lewis—el? Tudom, hogy nélküle sem akartál élni. – pillantottam rá miután én is ittam a teából.
– Tovább léptem. Tegnap meglátogattam a sírját és elbúcsúztam tőle, igaz nem örökre, de megtettem. Sosem fogom tudni elfelejteni őt. – motyogta.
– Nem is kérlek, hogy elfelejtsd őt. Ám ami köztünk történt...amikor....azt tetted! Valami összeomlott bennem. Összetörted a szívemet, a furcsa az, hogy ennek ellenére ez a szív még mindig érted dobog. – mondtam sóhajtva, mire felcsillant a szeme.
– Tényleg? – kérdezte reménykedő hangon.
– Igen. Tudom, hogy bánod és már megbocsájtottam neked, csak nem tudom elfelejteni. – motyogtam mire kissé félve, de megérintette a kezemet.
– Tudom. Én...szeretném bebizonyítani neked, hogy méltó vagyok a szerelmedre! Hogy kezdjem el? – kérdezte csillogó szemmel, mire felálltam és oda ültem mellé, majd gyengéden hozzá bújtam és a vállára hajtottam a fejemet. Mintha tudta volna, hogy mit akarok, szorosan vont magához, aztán én felemeltem a fejemet és mélyen a szemébe néztem.
– Kezd azzal, hogy megcsókolsz. – suttogtam csillogó szemmel, mire először nagyon meglepődött, de aztán óvatosan megérintette az arcomat a kezével, és lágyan megcsókolt. Semmi erőszak, semmi vágy nem volt ebben a csókban, csak mély, színtiszta érzelmek. Pár héttel ezelőtt a közelségét se viseltem volna el, most pedig arra kértem, hogy megcsókoljon. A végén egyikünk se tudott megszólalni, csak öleltük egymást. Lehet, hogy ostoba vagyok, de az is lehet, hogy jó döntést hoztam, amikor megbocsájtottam neki. Ezt mostmár az időnek kell eldöntenie.