Péntek 13. | befejezett |

1.

Az ember sosem gondolná, hogy egyik napról a másikra elveszítheti a családja egyik tagját, aki egy jelentős részét teszi ki az életének. Életet ad neked, felnevel aztán egy balszerencsés nap elveszíted. Te összetörsz, a mélybe zuhansz és nem tudsz hogyan kimászni belőle. Több ember próbál szóra bírni téged, de te meg sem mukkansz, mert úgy érzed gombóc nő a torkodban és a síhatnék kerülget. Aztán megtörsz. A szemed megtelik könnyel és a szobádban az ágyadon összekuporodva sírsz megállás nélkül. Várod, hogy megmentsenek, de nem tudnak. És most bizonyára felmerül bennetek a kérdés, hogy de miért nem? Nos, azért, mert én olyan ember vagyok, aki sosem hagyta, hogy segítsenek rajta. Sosem kértem senkinek a segítségét. Ahelyett, hogy beszélnék a bennem lévő fájdalomról inkább ellökök magamtól mindenkit, mert nem akarom, hogy körül vegyenek a sajnálkozó emberek. Ezzel csak védeni próbálom magam, és mindenki mást is. Magamtól.

Visszaemlékezés:

Péntek van. Pontosabban péntek 13. A héten nem voltam iskolában, mert elkaptam egy influenzát. Éppen a szobámban nézem a sorozatot, amit nemrég kezdtem el, amikor anya kopogott az ajtómon.

- Gyere -mondtam és megállítottam a videót, majd félig lehajtottam a laptop tetejét.

- Hogy vagy? -lép be az ajtón és leül az ágy szélére.

- Már jobban, köszi. Segítsek valamiben? -tornáztam magam ülőhelyzetbe.

- Azért jöttem, mert be kell mennem a céghez. Nem tudom mikor érek haza, úgyhogy a hűtőben van kaja, amit apáddal kitudtok majd melegíteni ha éhesek vagytok. De hagyok itthon pénzt is, ha esetleg rendelni szeretnétek valamit.

- Rendben anya. Megleszünk -mosolyogtam rá.

- Akkor én megyek is -áll fel és közel hajol homlokomhoz, majd egy puszit nyom rá aztán az ajtó felé veszi az irányt.

- Anya -szóltam utána, mire visszafordul felém és kérdőn mered rám. - Megölelnél? -kérdezem. Elmosolyodik és újra felém közelít. Erősen magamhoz szorítom és halkan megszólalok. - Vigyázz magadra, kérlek.

- Vigyázok, de mostmár tényleg mennem kell. Jövök amint tudok -puszil halántékon és elhúzódik tőlem.

- Szia -köszönök el tőle, mire csak visszainteget nekem és kimegy a szobámból. Néhány perc múlva már azt hallom, hogy beindítja az autót majd másodpercekkel később csend telepedik körém. Odakint hideg van és az út is csúszik, nem véletlenül mondtam anyának, hogy vigyázzon magára. Ilyenkor bármi megtörténhet.
Ismét a sorozatnak szentelem a figyelmem.

Nem tudom hány részt nézhettem meg, de kint már sötét volt és hallottam, hogy bevágódik a bejárati ajtó. Kikeltem az ágyból és lebattyogtam a szobámból. Apával találtam szembe magam, aki éppen a könnyeit törölte le.

- Apa, mi a baj? -kérdeztem elé sietve.

- Skye... Katie... -mondta ki anya nevét, de ennél többet nem tudott mondani, mert újra elsírta magát. Tudtam, hogy baj van, mégis reménykedtem, hogy nem történt semmi. Hogy anya jól van.

- Mondd már -szóltam rá erélyesen, fátyolos szemmel.

- Katienek balesete volt és... -sírt tovább és erősen magához ölelt.

- És mi? Apa beszélj! Ugye jól van? -kérdeztem könnyeim nyelve. Lassan eltoltam magamtól és hátráltam pár lépést.

- Nem tudták megmenteni. Mire kiértek a mentők életét vesztette. Akivel összeütközött..őt súlyos sérülésekkel kórházba szállították, de kritikus az állapota és...

- Engem ő nem érdekel! -keltem ki magamból. - Engem anya érdekel. Neki kellene most a kórházban feküdnie, hogy az ő életéért küzdjenek, nem pedig a másikéért. Ez igazságtalanság! -kiabáltam rá.

- Tudom kincsem. Nekem is fáj nagyon, de nem tehetünk már semmit -sétál felém, de én hátrálni kezdek, majd azzal a lendülettel felfutok a lépcsőn. - Skye -kiált utánam, de nem érdekel. Becsapom magam után az ajtót és magamra zárom. A kezembe veszem a közös képünket és csak nézem. Összetörten rogyok a térdemre és kezdek keserves zokogásba.

Visszaemlékezés vége.

Az eset óta három hónap telt el. Három kibaszott hónap és én azóta minden nap feketében járok. A sebek még mindig frissek és ha valaki odajön hozzám az iskolában részvétet nyilvánítani elkap a sírhatnék. Apával azóta eltávolodtunk egymástól. Ugyan ő próbál beszélni velem, de tőlem csak a köszönésre futja. Nem azért, mert nem szeretem, hanem azért, mert még mindig nem léptem túl anya halálán, és ő folyamatosan fel akarja hozni. Egy 15 éves lánytól mégis mit vár? Nem tudok egyik hétről a másikra túl lenni rajta.

Jelenleg az iskolában ülök és várom, hogy a tanár bejöjjön a terembe és elkezdje a tanítást. Fülhallgatóval a fülemben meredek ki az ablakon. Az eső esik és a cseppek lassan folynak le az üvegen. Az utat már teljesen beborította az eső, nekem pedig esernyőm sincs. Csak akkor veszem észre, hogy bejött a tanár, amikor a padom elé sétált és rátámaszkodott. Kivettem a fülhallgatót a fülemből és a tanárra figyelek.

- Skye, tudom, hogy nehéz amikor elveszítjük egy szerettünket, de az anyukád halála óta már vagy három hónap eltelt. Három hónapja csak a panasz érkezik rád a tanáriban. Rád, aki mindig kitűnő tanuló voltál, most nem figyelsz és egyik órán sem veszel részt aktívan. Vissza akarjuk kapni azt a Skye-t aki a történtek előtt voltál -néz rám sajnálattal teli tekintettel.

- Az a Skye meghalt és ahogy anya sem így az élettel teli, boldog Skye sem fog újra életre kelni -mondom halkan.

- Hiányzol nekünk, mert te voltál az aki vidámságot hozott az osztályba. Azóta síri csend telepszik ide minden órán.

- A dolgok változnak, és velük együtt én is változtam. Majd megszokják -mondtam újra kinézve az ablakon. A tanár nem szólt semmit, csak végig simított vállamon és elsétált tőlem. A nap további részében csendben ültem a helyemen. Hol zenét hallgattam, hol pedig csak figyeltem ahogy az eső egyre nedvesebbé teszi a földet. Utolsó óra után haza igyekeztem reménykedve, hogy nem találkozok össze apával. Tudom, hogy mostmár ideje lenne beszélnünk, de még nem állok készen. Nem tudnék neki mit mondani.
Mikor a ház elé értem, vettem egy mély levegőt és a lehető leghalkabban nyomtam le a kilincset. Belépve a lakásba ugyan ezt a műveletet játszottam el és a szobám felé vettem az irányt.

- Skye -szólított meg apa. Kettesével kezdtem szedni a fokokat, majd becsaptam magam után a szobám ajtaját és magamra zártam. Tudom, gyerekes amit csinálok, de nem tudnék még hosszasan beszélni. Inkább játszom a némát, csak ne kelljen beszélnem senkivel.

Az idő telik, apa pedig egyre több pszichológushoz visz, de mindhiába. Szám szerint most leszek a negyedik pszichodokinál. A lista bővül én pedig nem vagyok hajlandó beszélni egyikkel sem.

Még több idő telt el és apa felhagyott az orvoshoz hurcibálással. Nem is értem miért folyamodott ilyenhez. Értem én, nem beszélek, de ez érthető. Legyen türelmes és várja ki a csodát, ami valószínű sosem fog bekövetkezni.

Anya halála óta több mint egy év telt el. Ha pontos akarok lenni akkor egy és fél év. Megvolt az első szülinapom anya nélkül, és azóta igyekszek beszélni apával is, ami egész jól megy már, de van, hogy napokig nem beszélünk. Ő tiszteletben tartja ha nincs kedvem beszélni, mert tudja, hogy kezdek újra közeledni felé.

Olvasható könyveim:
* Kísért a múltam
* Félve szeretni
* Azon az éjjelen

13.10.2020