A Vég előtt, a Pokol után ✓

[1 -]

– Újra a valóságban –

~••°°••––*––••°°••~

A fiatal szőke férfi a márványoszlopnak dőlve várta, hogy a busz megérkezzen a pályaudvarra. Hetek óta csak erre a napra tudott gondolni, pedig korábban azt hitte, hogy sosem fog megtörténni ez a számára különleges alkalom. Öt évvel ezelőtt minden olyan gyorsan történt, hogy még fel sem fogta a dolgokat. Hajnalban ugyanott állt, mint most, s szinte öntudatlanul köszönt el a barátjától – tulajdonképpen inkább testvérétől, mivel együtt nőttek fel –, majd hazament, s csak órákkal később esett le neki, hogy mi fog következni.

Jace Lightwood (csak szerintem áll jól neki? 🤔) tudhatta volna, hogy a testvére nem csak úgy mondta a szavakat, mintha azok nem érnének semmit. Sejthette volna, hogy komolyan gondolja, s tényleg beáll katonának. Volt korábban pár ilyen hirtelen ötlete – amikből aztán nem lett semmi –, így Jace rá hagyta, majd folytatta tovább a reggeli teendőit. Aztán sorra teltek a napok, s végül a busz mellett találta magát, s csak az járt a fejében, hogy mit fog majd mondani Alec húgának, aki nagyjából semmit nem tudott.

Az a nap valószínűleg örökké meg fog maradni az emlékezetében. Miután hazament, s rájött, hogy már nem fog aludni, leült egy kicsit a nappaliban. Már akkor túl üres volt a ház. Alec általában már olyankor mindig a konyhában készítette a reggelit, vagy őket bíztatta a kelésre, mert szerinte egészséges volt, ha már hajnalban fent kukorékoltál. Tehát Jace próbálta lelkileg felkészíteni magát a várható délutáni veszekedésre, de ez már az elején egy veszett ügynek látszott. Mikor Izzy megérkezett, azonnal a bátyja felől kérdezett, Jace pedig lefagyott. Csak pár perc csend után tudta elmondani, hogy mi is történt pontosan.

Nem volt egy könnyű beszélgetés. A lány természetesen minden követ megmozgatott volna azért, hogy valahogy visszaszerezze magának a bátyját. Sosem váltak el hosszabb időre egymástól, ezért Izzy egyáltalán nem értette, hogy a testvére miért hagyta magára. Nem tudta elfogadni, hogy Alec Lightwood hős akart lenni. Az első hetekben haragudott rá, s bár a fiú rengeteg levelet küldött, a húga el sem olvasta őket. Mindig Jace válaszolt neki, s mesélt arról, hogy mi történt otthon. Alec minden egyes üzenetben bocsánatot kért Izzytől, de a lány nem vesztegette arra az idejét, hogy ezt elolvassa, vagy esetleg válaszoljon rá.

És így eltelt őt hosszú év. Az idő múltával persze a lány is elfogadta úgy ahogy a helyzetet, de a levelekre továbbra sem válaszolt. Csak azt várta, hogy a bátyja végre visszatérjen hozzá, s a lelke újra eggyé váljon az övével. Jace szintén erre vágyott titokban, de ő büszke volt arra, hogy a testvére katonának állt, de persze egyfolytában aggódott érte. Mikor két nappal ezelőtt hajnalban megcsörrent a telefonja, tudta, hogy valami nagy baj történt. A szám ismeretlen volt, mégis felvette. Ekkor tudta meg, hogy Alec haza fog térni, de nem úgy, ahogy azt remélték. A fiú felettese nem sokat mondott, csak annyit, hogy az egyik bevetés nem sikerült jól, s azóta Alec sem a legjobb. Visszaemlékezesek és rémálmok gyötrik, s gyakran hiszi azt, hogy még mindig a frontvonalban van. Jace megijedt, de próbálta összeszedni a gondolatait. Természetesen azonnal rábólintott arra, hogy majd ő kimegy Alec elé. Majd ő hazaviszi a testvérét.

Így került tehát a pályaudvarra. Izzy sajnos nem tudott vele menni, de megígérte, hogy munka után próbál minél hamarabb hazaérni. Jace az órára pillantott, s felsóhajtott. A busz pontos volt. Pont mikor a szőke felemelte a fejét, akkor gördült be. Jace ellépett az oszlop mellől, s a jármű felé indult, amiről először csupa ismeretlen szállt le. A fiút egy percre elfogta az aggodalom, de aztán meglátta az öt éve nem látott testvérét, s egy fokkal nyugodtabb lett.

Alec nehezen szállt le a buszról. Fekete haja kócosan hullott a szemébe – elől kicsit jobban megnőtt, mint hátul. Soványabb volt, mint mikor elment, ezt Jace azonnal észrevette. A jobb lábára erősen sántított, amiből a szőke arra következtetett, hogy valami történhetett vele. Alec bizalmatlanul nézett körbe, s úgy állt ott, mint aki azt sem tudja, hogy hol van. Jace eddig várt, s nem tovább.

– Alec! – kiáltott fel vidáman Jace, s a fekete hajú elé sietett. Alec kipréselt magából egy gyenge mosolyt, de a szeme ijedt maradt.

– Jace – suttogta a fiú, mikor már a rég látott testvére ölelésében találta magát. Furcsa volt számára ez az egész, mivel nem igazán fogadta el az érintéseket, de tőle nem bánta. Ösztönösen tudta, hogy Jace nem változhatott annyit, hogy esetleg ellene forduljon. Ő sosem tenne ilyet.

– Annyira örülök, hogy itt vagy! – mosolygott rá szélesen a szőke.

– Örülök, hogy látlak – felelte csendesen Alec, tekintetével folyamatosan a környezetet pásztázva, mintha attól tartana, hogy valaki rájuk támad.

– Te jó ég, Alec! Soványabb vagy, mint legutóbb, s még sápadt is! Voltál te a napon eleget? – kérdezte viccelődve Jace, majd elvette a testvére táskáját, s a hátára kapta. – Haza?

– Haza – biccentett Alec, ignorálva a második kérdés előtti mondatokat.

A két fiatal férfi egyben és hamar megérkezett a tágas kertes házhoz, ahol Alec azonnal visszafoglalta a régi szobáját. Némán elkezdte kipakolni a ruháit, meg az egyéb apróságait, s közben észre sem vette, hogy Jace időnként ránézett, hogy biztos minden rendben van-e. A szőke továbbra is aggódott, nem is kicsit. Külsőleg úgy tűnt, hogy Alec nagyjából jól volt, leszámítva a fekete karikákat a szeme körül, meg a korábban már említett fehérségét és soványságát.

– Alec? – kérdezte halkan Jace, mikor a fekete hajú már percek óta állt egyhelyben a szoba közepén. Alec felkapta a fejét, majd egyenesen Jace-re nézett.

– Igen?

– Jól vagy?

– Persze – bólintott gyorsan Alec. – Ne aggódj! Csak egy kis fáradtság. Holnapra majd kiheverem.

– Te tudod – felelte hezitálva Jace. – Egyébként este jön haza Izzy is. Akart jönni velem, csak a munka közbeszólt.

– Semmi gond. Megértem. – Alec monoton hangon beszélt, s közben a szemét dörzsölte.

– Aludj egy kicsit – ajánlotta fel Jace hirtelen. – Majd felkeltelek, ha Izzy megérkezik.

– Biztos? Nem kell segítség?

– Dehogy – legyintett nevetve Jace. – Én profi vagyok, te csak pihenj nyugodtan.

– Rendben – biccentett Alec, majd szinte azonnal lefeküdt az ágy szélére, s amint a feje a párnához ért, el is aludt. Jace csendesen behúzta a sötétítőt az ablakon, majd kilépve a helyiségből becsukta maga után az ajtót, s a konyhába ment. Akkor még hitt abban, hogy minden rendben lesz.

Sajnos eléggé tévedett...

~••°°••––*––••°°••~

Heyaa! Jelentkezem egy új Shadowhunters sztorival. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket, annak ellenére is, hogy kicsit más lesz, mint az előző. Jó olvasást!

:33