The Deskmate [Namjoon ff.]

1.

Éppen a házimat írtam egy szép keddi délután, zenét hallgatva, mikor kiabálást hallotam ezért levettem a fülhallgatót, de nem hallottam semmit, ezért vissza tettem a fülest. A matek házival bajlodtam, amit soha nem mernék bevallani senkinek, hogy nem értem. Talán a szüleimnek és az öcsémnek, de az osztálytársaimnak biztos nem. Egy év tanulással sikerült elérnem, hogy én legyek az egyik legjobb tanuló és semmi féle képpen nem szeretném ezt a rangot elveszíteni. Gondolataimból a zene folyamatos halkulása zavart meg, valaki levette rólam fülhallgatóm.

-Csak nem, nem érted? - jött egy hang, amit ezer közül is megismerek. Kim Namjoon. - Természetesen én tudom, de elég gáz, hogy nem tudod legjobb tanuló létedre. - kezdett el savazni.

-Én értem, és mit keresel itt? - kérdeztem kicsit sem kedvesen.

-Anyukám átjött én pedig jöttem vele, nálatok vacsorázunk. - kezdett el mosolyogni pimaszul. Úgy utálom mindenét. - Jöttem szólni, hogy gyere le, nem hallottad az idolod visongásától, hogy szóltunk.

-Ő nem is az enyém és Baekhyunnak gyönyörű hangja van, csak valakinek nincs ízlése hozzá, mint például neked. - mondtam keresztbe rakott kézzel.

-Jaj, Ran beszolt. - játszotta a mégsértettet.

-Elegem van belőled Kim Namjoon, takarodj a szobámból, nem elég, hogy látnom kell téged a suliba de itt is. - tuszkoltam ki, de persze meg sem mozdult, sőt leült a szobámba található kis kanapéra. - Ne ülj le oda, az a kedvenc helyem, azonnal állj fel, te büdös medve. - probáltam felállítani.

-Pedig nagyon kényelmes. - rakta fel a lábát.

-Akashi! - szóltam öcsémnek.

-Igen? - jött be.

-Valahogy rakd ki innét Namjoont, mert idegesít. - mondtam neki, elég fura, hogy a tizennégy éves öcsémnek szólok.

-Azt hittem japánul beszéltek egymással. - mondta Namjoon. - Az is érdekes, hogy neki kell kiraknia. - rakta hozzá. A tesóm oda ment és felhuzta, majd úgy seggbe rugta, hogy kitávozott a szobámból. Lepacsizott velem, majd Namjoon után kiáltottam.

-Az öcsém kicsi, de erős. - mondtam, mire elmosolydott Akashi.

-Gyerekek, gyertek le enni! - kiálltott anya. Épp, hogy megszabadultam tőle erre mehetek le. Nem baj Ran, úgyis mindjárt mennek haza. Ciccegve lementem, majd mosolyogva köszöntem az anyukájának. Leültem az asztalhoz az öcsémmel, majd mind a ketten szúrós szemekkel néztünk rá Namjoonra egyszerre.

-Valami baj van gyerekek? - kérdezte Namjoon anyja. Biztos vagyok benne, hogy nem tudja, hogy nem bírjuk egymást, persze anya tudja, hogy nem bírom a fiút és mióta az öcsém is tudja milyen, ő se bírja, együtt szoktunk panaszkodni.

-Nem. Mi lenne? - mondta Namjoon.

-Akkor, ha végeztetek mehettek fel beszélgetni. - mondta az anyja.

-Jó ötlet. - mondta Namjoon, majd egy ördögi mosollyal nézett rám. Úgy utálom őt. Szedtünk a levesből, de én hülye mellé öntöttem. - De kis béna vagy Ran, majd én szedek neked. - ő is szedni probált, de ő még többet öntött mellé.

-Majd én szedek. - mondta Akashi. Ő pedig nagyon ügyes volt és mind a kettőnknek szedett.

-Kis ügyes. - tapsoltam meg, mire ő széles mosollyal nézett rám.

-Viszont, két hét múlva elmennénk egy Wellnessre és négy ingyen jegy van még, zavarna e titeket, ha elmennénk? - kérdezte Namjoon anyja.

-Nem, a szülőknek is kijár a pihenés, nyugodtam menjetek. - mondtam.