Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Tizenharmadik fejezet

Mi lenne, ha...?

Harry és Cer kapcsolata a napok előrehaladtával egyre jobb lett. A fiú rajongott a férfiért, de az érzés kölcsönös volt. Minden egyes együtt eltöltött perccel boldogabbnak érezte magát a Kis Túlélő. Minden szerdán együtt teázott a három jóbaráttal, de a péntek csak a kettejüké volt. Az igazgató a helyzetre való tekintettel azt is megengedte, hogy Cer takarodó után is maradhasson kicsit. Aludhatott volna az apukájánál, de még nem szerették volna, ha a többiek megtudnák. Akarták még ezt a titkot. Együtt szerettek volna lenni, nyugalomban, megismerni a másikat.
Arról nem is beszélve, hogy a miniszter nem tudta tovább eltussolni Harry eltűnését. Hamar elterjedt, hogy Roxfortban tanít. Az újságírók bevetették magukat Roxmortsba. A kastélyba nem tehették be a lábukat, mert az igazgató megtiltotta. Helyette a roxmortsi hétvégéken a diákokat kérdezgették a férfiről. Lecikkeztek minden butaságot, amit a gyerekek mondtak. Újra elővették a válását. Újra megpróbáltak belemászni a magánéletébe. Baglyok tömkelegét kapta, de csak félredobta a leveleket. Nem érdekelte egyik sem. Az egyetlen, amire összpontosított, hogy ebből Cer ne érzékeljen semmit. Meg akarta őt és Dracot védeni. Tudta, hogy némely elvetemült varázsló zokszó nélkül küldene átkot a szőkének, amit nem akart. Féltette. Szerette volna visszakapni őt, hisz olyan rövid ideig lehetett vele. Minden nap egyre nehezebb volt elviselni a hiányát. Mióta látta az emléket (azóta többször is megnézte…) és rájött, hogy még mindig szereti, akarta őt, csak azt nem tudta hogyan kezdjen neki.


***


Draco mosolyogva olvasta minden nap a levelet, amit fia küldött neki. Részletesen beszámolt arról, hogy mit csináltak  Harryvel, és hogy a férfit még mindig meglepi, ha apának szólítja. A szíve csordultig telt szeretettel, ha arra gondolt, hogy a számára két legfontosabb ember ilyen jól kijön egymással. Néha engedett a fantáziájának. Elképzelte, milyen lenne, ha egy család lehetnének. Látta magukat karácsonykor együtt a fa körül. Elképzelte, hogy milyen lenne büszkén sétálni kéz a kézben azzal, akit szeret. A szíve remélt, várt, hogy talán most már ő is megkapja, ami után évek óta epekedik. Nem tagadta maga előtt, hogy vágyik Harryre. Újra szeretné érezni bőrét a bőrén, ajkait a nyakán, és ha nem lenne akadálya – ami elszomorította – akár további gyermekeket. Kislányokat, kisfiúkat.

De minden egyes alkalommal a kezébe került a Reggeli próféta, amiben hetek óta Harry Potterről cikkeztek. Undorító módon kivesézték újra a válását, és légből kapott dolgokkal magyarázták a történteket, illetve azt, miért oktat most a Roxfortban. Nem egyszer azt sugallták, hogy a kis hős fél családot vállalni, amiért nem hibáztatják. Malfoy mindig elfintorodott. Pedig ha tudnák, hogy a varázsvilág megmentője mennyire jó apa! Mindig elkomorodott olvasás közben. Nem, nekik nem lehet közös jövőjük! Hisz ki ő? Egy áruló. Egy volt halálfaló. A nevük szégyen a varázsvilágban. Ezért akarta, hogy Cer az Ilvermornyba járjon. Ott nem bélyegezték volna meg. Ott lehetett volna jó élete, de a fia nem akarta, ő meg tiszteletben tartotta döntését. Ahogyan nézte a fotókat Harryről, a gyomra egyre jobban összezsugorodott. Nekik nincs boldog vég. Cer életük végéig összeköti őket. Nem tilthatja el tőle, de ő maga szépen, lassan beleroppan lelkileg.


***

– Apa, mesélj az iskolás éveidről! – kérte Cer egy péntek este Harryt kanapéján ücsörögve.

Ilyenkor mindig beszélgettek, játszottak, sokat nevettek. Harry szíve nagyot dobbant a megnevezésre. Szabályosan rosszul esett, mikor fia Potter professzornak hívta, ő meg Mr. Malfoynak, de még nem volt itt az ideje, hogy mindenki megtudja. A tanári kar persze tudta, illetve Oli és Teddy, de tőlük nem kellett félni, hogy elmondják.

–  Szerintem nincs olyan, amit ne hallottál volna. – mosolygott rá a férfi.

– Mindent csak más szájából. Tőled szeretném, és nem a bölcsek kövét vagy a titkok kamráját, mert azokkal tele vannak a könyvek. Milyen kisfiú voltál?

Az idősebb szíve szeretettől dobbant meg. Az első ember volt, aki ezt megkérdezte tőle.

–  Tudod, muglik neveltek, anyukám nővére és a férje. Nem szerettem ott élni. Mindig arra vártam, hogy valaki értem jöjjön. A tizenegyedik születésnapomon ez teljesült, mikor Hagrid berontott a világítótoronyba. – kezdett bele a mesébe.

Elmondta, hogy nem akarta elhinni, majd elmentek az Abszol útra.

–  Ott találkoztál apával. – kotyogott közbe Cer.

–  Igen. – sóhajtotta Harry.

Akkor elkönyvelte, hogy a másik egy kibírhatatlan, beképzelt alak.

– Nem indult túl jól a kapcsolatunk. – vallotta be. – Gyerekek voltunk. Én ismerkedtem a varázsvilággal, ami viszont ismert engem. Draco csak azt mondta, amit beléplántáltak.

–  Nagyapa engem is próbált befolyásolni, – sóhajtotta a kisfiú – de apu nem engedte. Nem mintha hallgattam volna rá! – mosolygott.

Harry Lucius gondolatától legszívesebben fintorgott volna, de uralkodott magán. Ha rajta múlik, a férfi élete végéig Azkabanban csücsül. Csak remélte, hogy a férfi nem tudja az igazat. Nyomkövető bűbájt kapott mind a három Malfoy, hasonlót ahhoz, ami a kiskorúakon van. Ez jelez, ha főbenjáró átkot használnának. Ebben az esetben „halálbüntetést” is kaphatnak.

–  Még kicsi voltam, mikor apu eljött tőlük. Nagymamát szeretem nagyon, de papa mindig megpróbál órákig magyarázni, aztán beküld a szobámba, mert nem figyelek. – szontyolodott el a kisfiú. – Mondtam már neki, hogy nem érdekel, amit a családunkról mesél. Kár, hogy a te szüleidet nem ismerhetem meg!

–  Igen, azt én is sajnálom. – mosolygott rá halványan fiára Harry. – Nekem már csak te vagy.

–  De ott van apu is! – kiáltott fel a kisfiú csillogó szemekkel.

A férfi szíve nagyot dobbant. Igen, ott van Draco, csak épp a jövőjük nem biztos együtt. Szerette volna, ha van ilyen jövő, de mindez nem olyan egyszerű.

–  Ez nem olyan egyszerű. – rázta meg a fejét Harry.

–  Tudod, csak akarni kell! – mászott hozzá közelebb Cer, hogy át tudja ölelni a nyakát.
A férfi imádta ezeket a pillanatokat! Mit meg nem adott volna azért, ha az elmúlt tizenegy év másképp történt volna. Bárcsak foghatta volna maszatosan, tele torokból ordítva, mikor született! Azt kívánta, hogy bár ott lett volna, mikor kelni kellett hozzá éjjel, mikor fogzott és attól üvöltött! Szerette volna látni, mikor az első kanál sütőtököt ráfújja, és nevet rajta! De neki egy emléke sincs erről. Nem hibáztatja érte a szőkét. Ő azt tette, amit a szíve súgott, de ezzel megfosztotta őt egy kisbabától, akiből kisfiú lett, és csak a kamaszkor küszöbén libbent be az életébe. Pár év, és már nem bújik így hozzá.

–  Majd meglátjuk! – köszörülte meg a torkát Harry, mikor elengedte Cert.

A kisfiú azonban minden mozdulatát, minden szemvillanását figyelte. Látta azt a gyengéd fényt a szemében, ami már nem kerülte el a figyelmét a másik apukájánál sem. A fejében körvonalazódni kezdett egy merész ötlet.

Az este további részében varázsló sakkoztak, amiben Cer volt a jobb. A férfi nevetve mondta, hogy majd később játszhat egy meccset Ronnal is, akkor nem fog ilyen szélesen mosolyogni. Bár ezt az eshetőséget még nem a közeli jövőben látta. Még fogalma sem volt, hogyan adja elő barátainak az egészet. Abban biztos volt, hogy a másnapi ebédnél ezt a témát tuti nem veszi még elő.

Cervus egész éjjel forgolódott. A fejében már körvonalazódott egy terv, hogyan boronálja össze a szüleit, de ehhez segítségre volt szüksége, pláne a kivitelezéshez. Hajnalban sikerült elaludnia, így Teddynek kellett reggel kirángatnia az ágyából, vagy Oli téblábolhat a nagyterem előtt. Cer ezt nem akarta, így amilyen gyorsan csak tudott, felöltözködött.

–  Éjfélkor már ágyban voltál. Hogy vagy ilyen fáradt? – kérdezte útközben a nagyterem felé Teddy.

–  Gondolkodtam, de majd elmondom, ha megreggeliztünk.– mosolygott rejtélyesen a fiú.

Teddy el sem merte képzelni, mit talált ki a másik. Csak abban volt biztos, hogy keresztülviszi, bármi is az. Nem hiába, félig Potter!

Oli mosolyogva várta őket a lépcső aljában, majd elfoglalták a helyüket a griffendéles asztal szélén. Cer olyan gyorsan evett, ahogy csak tudott.

–  Lassabban! – szólt rá Oliver.

–  Inkább ti egyetek gyorsan! Van egy tervem! – nyögte ki két falat között.
A másik kettő összenézett, de egyikük sem tudta, mit forgat a fejében társuk. Rendesen a reggelit sem tudták befejezni, mert Cervus sürgette őket. Reggeli után visszamentek a Griffendél toronyba, egyenesen a szobájukba. Cer azonnal kiszórt néhány bűbájt, hogy senki ne hallgatózzon.

–  Mi volt olyan sürgős, hogy a tojásomat is ott kellett hagyni? – huppant le durcásan Teddy az ágyára, miközben Oli  a Cerét célozta be. A zöldszemű fiú állva maradt, és szembefordult társaival.

–  Összehozom apáékat! – jelentette ki.
Várta a heves reakciókat, de csak két, kikerekedett számpár meredt rá.

–  Őket is kérdezted erről? – kérdezte meg kicsit epésen Teddy.

–  Nem, de nem is kellett. Szeretik egymást, ebben biztos vagyok! – mosolygott  még szélesebben.

–  Lehet, nem kellene ezt így bolygatni! – vetette fel Oli. – Hagyd szerintem rájuk!

–  Tizenegy évük volt. – vonta fel a szemöldökét Cer. – Egy kis segítség rájuk fér!

–  De mi van, ha nem akarják? – vetette fel a hugrabugos.

–  De akarják! – erősködött a fekete. – És már ki is találtam, hogyan lesznek egyszerre, egy időben, egy helyen.

–  Úgyse tudlak eltántorítani. – sóhajtotta Teddy, amit Oli bólogatva alátámasztott. – Mi a nagy terv?

–  Hivatalosan senki nem tudja, hogy Harry Potter az apukám, de az itteni tanárok azt hiszem igen. Mivel nekem volt nemrég ez az incidensem, minden dolog kapcsán, ami gyengélkedőre juttat, értesíteni fogják hivatalból aput, de Madam Pomfrey szólni fog apának is.

–  Oh, de bonyolult két apával! – vakarta meg a fejét Oli.

–  Igaz. – bólintott Cer. – Akkor Malfoy lesz apu, és Potter meg apa?

A másik két fiú bólintott.

–  Szóval, ha a gyengélkedőre kerülök, mind a kettejüknek fog szólni Madam Pomfrey.

–  Szerintem nem kellene… – kockáztatta meg Oliver.

–  Ez butaság! – tromfolt rá Teddy.

–  Nem, nem az! Azt szeretném, hogy együtt legyenek! Szeretik egymást, hát nem értitek? – fakadt ki Cer. – Ha nektek lenne ilyenre lehetőségetek, nem csinálnátok?
Tudta, hogy lehetetlen, mert mind a két fiúnak meghalt az apukája, de remélte, átérzik a dolgot.

–  Szeretem aput. Soha nem panaszkodott, de azt is látom, hogy magányos. Nem volt egyszerű, mert árulók vagyunk. Hol talált volna párt magának? Arról nem is beszélve, hogy apát szereti! Szerintem soha nem engedte el igazán. És biztos vagyok, hogy apa is hasonlóan érez.

–  De ő szerette Ginny nénit. – szólalt meg halkan Teddy. – Legalábbis azt mondta.

–  Olyan nyolc lehettem, mikor az egyik fiú az árvaházban azt mondta, hogy lehetsz többször is szerelmes, és mindenkit másképp szeretsz, de akkor sem biztos, hogy ez a megfelelő megoldás! – érvelt Oli.

– Abban igaza van Cernek, hogy nem fognak maguktól lépni. – sóhajtotta Teddy. – Miután elváltak, Harry kicsit más lett. Nem tudom igazán megfogalmazni miben, csak érzem itt. – tette a kezét a szívére Lupin. – Boldog lehet még keresztapu? – nézett reménykedve a zöldszeműre a másik.

– Igen. – bólintott határozottan Cer.

– Akkor csináljuk! – mosolygott Teddy.

– Benne vagyok! – bólintott Oli is.

Ami ezután következett, arra a két felnőtt nem állt készen. Cer elvállalta a fogó posztot, és mint az ismeretes, a legtöbb baleset és szabálytalanság őket éri. Az első edzésen úgy rendezték, hogy egy kisebb eséssel végződjön. Lett egy pukli Cer fején, de mielőtt Madam Pomfrey elvarázsolta volna onnan, már száguldott be mind a két férfi az ajtón, halálra rémülve. Azonban nem töltöttek egymás társaságában sok időt, mert fiuk testi épsége érdekelte őket. Miután kiderült, hogy semmi baja a fiúnak, már ment is mindenki a dolgára.

A következő lépés egy jól irányzott bájital baleset volt. Teddy sóhajtva, de bevállalta a bűnbak szerepét, és a büntetőmunkát is. Úgy intézte, hogy a növesztő főzet felrobbanjon, de csak Cert érje el. Miss Nesbitt nagyon dühös volt Teddyre, aki állta a sarat. Cer ismét gyengélkedőn kötött ki. Nem sokkal később szülei már az ágya mellett toporogtak. Madam Pomfrey felvont szemöldökkel nézett a fiúra, de ellátta az égési sérüléseit.

A hetek teltek, baleset követett balesetet. November végén már heti négyre növekedett a számuk.  Teddy és Oli rendületlenül segédkezett ebben. Nem egyszer büntetés lett a vége. Pár hét elteltével feszegetni kezdték, hogy talán nem jó ötlet, de Cer bizonygatta, hogy még egy kicsit. Már az igazgató is csak sóhajtani tudott. A gyengélkedő előtt várta meg a két férfit egy elcsúszás után, amihez a fagyasztó bűbájnak köze lehetett.

–  Csak egy szóra! – állt eléjük. – Ez így nincs rendjén!

–  Tudom. – fintorgott Malfoy.

–  Az a gyerek nagyon akar valamit, gondolom, tudják, hogy mit!

A két férfi nem nézett egymásra. Kicsit vörösen bólintottak. Egyiküknek sem lett volna kifogása ellene, csak épp nem tudták hogyan kezdjenek neki ennek ennyi év után. A nő biccentett nekik, és magukra hagyta őket. Egymásra néztek, de egyikük sem szólalt meg. Nem is tudták, hogy van-e ennek értelme? Annyi év eltelt. Elég lenne a lángolás ahhoz, hogy minden körülmény semmivé váljon? Van rá remény, hogy működne köztük? Egyikük sem tudta, de a szívük ugyanazt dobogta, amit a fiuk szeretett volna annyira.

–  Menjünk be! – törte meg a csendet Draco, és az ajtó felé fordult. Harry sóhajtott, és követte az egykor mardekáros fiút.

–  Cervus Draco Malfoy! – szólalt meg vészjósló hangon a szőke, mire a nevezett összerezzent. Ahogy apjára nézett, sejtette, hogy messzire ment.

–  Ezt sürgősen hagyd abba! – állt meg az ágya mellett.

–  Baleset volt. – cincogta a fiú, de emelt fővel nézett apjára.

A férfi magasra húzta a szemöldökét.

–  Én meg hippogriff vagyok! – ficcentette oda Malfoy.

Madame Pomfrey jobbnak látta távozni. Harry is közelebb ment az ágyhoz.

–  Gyorsan kivered a fejedből, ami benne jár! – szidta meg kicsit, mire Cer vörösödni kezdett.

Draco határozott volt. Fia nem szólalt meg, de tekintetét sem volt hajlandó levenni apjáról. Dacosan nézett rá. Harrynek egyértelmű volt, hogy akkor is folytatni fogja a hadjáratot. Csakazértis! Ismerős volt neki nagyon, de nem mert elmosolyodni. Jelenleg ő jobban tartott a merev arcú szöszitől, mint tulajdon fiuk.

–  Lassan ideköltözhetnék.
Harry és Cer szeme egyszerre villant meg, hogy nem is olyan rossz ötlet.
–  Túlságosan egy rugóra jártok! – sóhajtott a férfi. – Még egy ilyen, és nincs karácsonyi ajándék! – fenyegette meg Cert, akinek az arca megrándult.

Harry pontosan látta a tekintetéből, hogy még ezt is megkockáztatná. A szíve nagyot dobbant. A fia ennyire szeretné? Dehát ő is! Mindennél jobban vágyik Dracora! Az agyába megint képek tömkelege tolakodott be, amelyeken hárman együtt vannak. Ér bármi is annyit, mint az, amit ez iránt a két személy iránt érez? Számít bármilyen hírverés? Auror, a fenébe is! Nehogy már megijedjen pár átoktól? Malfoy sem beszari alak. Aki képes volt az életét kockáztatni mindannyiukért, az nem fog pár átoktól megijedni! Jön a karácsony. Nem Ronéknál akarja tölteni, hanem azokkal, akikhez tartozik... a családjával! A gondolatra a mellkasát melegség töltötte el. Cer segélykérően nézett Harryre.

–  Ne nézz rám így! Apádnak igaza van! Komolyabban is megsérülhetsz. Aggódunk érted, ne tetézd ezt még! – kérte lágyabban a fekete férfi.

–  Rendben. – motyogta a paplanjának Cer.
Ekkor kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és beszáguldott rajta Teddy és Oli. Amint meglátták a két felnőttet, megtorpantak és vörösödni kezdtek.

–  Teddy, erről még beszélünk! – bökte oda Harry Lupinnak. – Nagyanyád engem is megátkoz, ha butaságot csinálsz.

Malfoy felkuncogott.

–  A Blackeket ismerve, nem úsznád meg olcsón! – nevetett.

Az anyja jutott eszébe, aki iszonyú ügyesen forgatta a pálcáját. Draco szerint még a tulajdon férje is rettegett tőle, bár nem vallotta volna be soha.

–  Befejeztétek egyszer és mindenkorra! – kérte határozottan Harry.

A három fiú elmotyogott egy-egy igent.
Miután Madam Pomfrey visszatért, megvizsgálta Cert, majd útjára engedte. A biztonság kedvéért a két férfi a Griffendél torony lábáig kísérte őket, majd Cer elköszönt apjától, és újra megfogadta, hogy abbahagyja. Mikor a fiúk elindultak fel, a két férfi a bejárat felé sétált. Egy szót sem szóltak egymáshoz az ajtóig.

–  Nos, – fordult Draco Harryvel szembe – remélem, helyre zökken minden!
Nem, Harry ezt nem szerette volna! Ez az egész béna akciózgatás a gyerekektől rádöbbentette, hogy csak így lehet boldog. Nagy levegőt vett.

–  Gyere el velem vacsorázni! – mondta ki gyorsan a Kis Túlélő, miközben az arca vörösre kezdett váltani. A szürkeszemű felhúzta a szemöldökét.

–  Aham, hogy a legelső étteremben, ahol veled meglátnak, hátba átkozzanak! – fintorgott Malfoy, mire Harry gyomra fájdalmasat rándult, de nem fordította el a fejét. Büszkén meredt a férfira.

–  Inkább vacsorázz nálam szombat este! Hatra érted jövök. – mosolyodott el halványan Malfoy, miközben belül vitustáncot járt mindene.

Erre várt évek óta, most meg ilyen idétlen dolgot nyögött ki rá. Merte remélni, hogy a másik nem sértődött meg.

–  Rendben. – bólintott Harry. – Elkísérlek a kapuig.

–  Kitalálok egyedül is, Potter. – szúrta meg viccesen Draco.

–  Tudom, de egy kis udvariasság mindenkinek jólesik. – válaszolta remegő szájszéllel Harry.

–  Gáláns, úriember vagy! – nevetett Malfoy, és elindultak ki az udvarra.
Már jócskán elhagyták a bejáratot, mikor Draco megszólalt.

–  Ugye tudod, hogy a gyerekek végighallgatták? – kérdezte immár széles mosollyal.

–  Aham. – biccentett Harry. – Remélem, nincs több összeesküvés, most, hogy teljesült a vágya.

–  Mi is a vágya? – kérdezte halkan Malfoy a kapuban.

Harry lágyan mosolygott, majd talárja zsebébe nyúlt. Elővette a kis üvegcsét. Malfoy pirulni kezdett.

–  Nem biztos, hogy az, amit elfelejtettem. – suttogta Harry, miközben a másik nyakába akasztotta a láncot. – Tartozol egy emlékkel! – simított végig az üvegen, és ezzel a másik mellkasán.

Draco végigborzongott. Legszívesebben a másik nyakába vetette volna magát, hogy ott csókolja, ahol csak éri, de uralkodott magán. Sem a hely, sem az idő nem volt erre alkalmas, de együtt kibogozzák, hogy mit is szeretnének igazán.