Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Kilencedik fejezet

Malfoy meséje

Harry Potter dermedten állt a kandallója mellett, és nézett kerekre tágult szemekkel egykori iskolatársára. Malfoy állta a tekintetét, és azt is szemrebbenés nélkül fogadta volna, ha a másik megátkozza.
Harry agyába ezer kép tolult. Látta Cert, és... hogy lehetett ilyen vak? De ez hogyan is lehetséges, mikor neki nem lehet gyereke? Ez egy buta tréfa lehet, ami kifejezetten ízléstelen. Újra az ezüstökbe nézett, de hazugságnak a szikráját sem látta bennük, pedig elég gyakorlatot szerzett már.

– Ez tévedés… – nyögte ki végül azt, ami először jutott az eszébe.

– Potter, csak emlékszem, kivel feküdtem le! – felelte kicsit nyersen a férfi.

Tudta, hogy nem kellene, de a feltételezés is rosszul esett neki a másiktól. Sem előtte, sem azóta nem volt mással.

– Én viszont nem emlékszem! – vágott vissza immár dühösen Harry.

Akárhogyan is gondolkodott, nem jutott eszébe, pedig tuti, egy életre megjegyezte volna, ha a szőkeség alatta nyög. A gondolatra is vörösödni kezdett... nem emlékszik, mert... a felismerés úgy érte, mint egy pofon.

– Nem volt hozzá...

– Potter! – kiáltott rá Draco. – Megverhetsz, megátkozhatsz, lehetek én a világ leggonoszabb teremtménye, de előbb mentsd meg a fiúnkat! – kérte Malfoy.
Szinte könyörgött. Akár térdre is vetette volna magát, ha az kell.
– Ne kelljen tőle is elbúcsúznom!

A férfi arca fájdalmasan megrándult. Nyoma nem volt a malfoyi tartásnak. Egy apa állt a szoba közepén, aki fia életéért remeg. A szemében lévő fájdalom, amivel Harryre nézett, a fekete férfi szívét is megérintette.

–  Kérlek!

–  Menjünk! – fordított neki hátat Harry. – Majd ezt megbeszéljük, most fontosabb...
A férfi hangja elakadt... a fia, visszhangzott a fejében, de sem a hely, sem az idő nem volt jó erre. Csendben siettek vissza a gyengélkedőre, ahol Scott gyógyító Madam Pomfrey-val beszélgetett. A nyíló ajtóra mind a ketten odanéztek. A gyógyító levegőt is elfelejtett venni, ahogy meglátta a Kis Túlélőt.

–  Örvendek, uram. Harry Potter vagyok. – nyújtotta a kezét udvariasan, amit a másik bamba tekintettel fogadott el.

–  Colin Scott. – dadogta a férfi.

–  Mit kell tennem? – sürgette Harry a másikat, aki igyekezett összeszedni magát.
Utálta ezt. Mindig ilyesmi történt, pedig most nagyon fontos lenne, ha normálisan viselkedjen a másik.

–  Megvizsgálom. – mondta, majd remegve szegezte a pálcáját a varázsvilág megmentőjére.

–  Kérem, előbb nyugodjon meg! – fogta meg a kezét Harry. – Nem szeretem, ha remeg a varázsló keze, aki pálcát szegez rám.
Igyekezett türelmes lenni, mert ha ráordít a férfira, nem jut előrébb, de csak az ágyon fekvő alak járt a fejében... a fia. Az ő fia, akire mindig is vágyott!

– Rendben. – vett néhány mély levegőt a férfi, és motyogni kezdett.

Kellemes bizsergés futott át Harryn.

– A minta stimmel, viszont az egyedi vonás nem.

– Milyen egyedi vonás? – értetlenkedett Harry.

– Van valami a fiúban, ami egyikükben sincs.– mutatott a két férfira.
Harry észre sem vette, mikor állt mellé a másik.

– Fájt a sebhelyem, mikor legilimentáltam. – vallotta be halkan Harry.

Remélte, hogy Malfoy nem hallotta.

– Hogy mit csináltál? – csattant fel a szőke.

– Megfontoltan csináltam. – fordult felé Harry. – Ezerszer hajtottam már végre. És ne aggódj, tökéletesen tudom zárni a saját elmémet.

Próbált higgadt maradni. Két évébe telt tökéletesíteni, hogy aludni tudjon.

–  A könyvek szerint ön egy horcrux volt, igaz? – kérdezte a gyógyító.

Harry bólintott. Mikor az emlékeit nézték át, ezt is megtudták. Utána kezdett okklumenciát tanulni, hogy soha, senki ne turkáljon a fejében többet.

–  Igen. De Voldemort megölte bennem.

A név hallatára a másik két férfi összerezzent.

–  A fiú viszont előtte fogant, amikor még magában volt. Valószínűleg átadta ezt akkor. – gondolkodott Colin.

Harry elsápadt. Ő tette volna ezt egy ártatlan gyerekkel?

–  Tudok neki segíteni? – kérdezte kétségbeesetten Harry.

–  Igen, de nehéz lesz. Elvileg képes megtisztítani a varázserejét. De nem lesz fájdalommentes.

–  Nem érdekes! – rázta a fejét a férfi.
Pokoli fájdalmakat élt át. Ez csak nem lehet ilyen szörnyű.

–  Rendben. Fogja meg a kezét!
Harry azt tette, amit kértek tőle. Megfogta az apró kezet. Az ujjai hidegek voltak. Lehunyta a szemét, és várt. A gyógyító rászegezte a pálcát, mire varázsereje vibrálni kezdett. Betöltötte az egész teret. Újra a sötétben találta magát. A sebhelye fájt.

–  Hagyd őt békén! – szólalt meg Harry. – Már nem létezel!

Nem jött válasz, csak a hirtelen fájdalom. Harry küzdött. Ha kell, visszaveszi ezt az egészet, csak Cer élje túl! Az a fiú nem érdemli ezt! Hirtelen csökkent a fájdalom. Hátrafordult. Valami történt kinn. Bizsergés szaladt végig rajta, ami az ujjaiból indult ki. Béke, szeretet, és valami fura érzés tört rá. Valami, amit már érzett egykoron. Újra fájdalom hasított a fejébe, de nem engedett neki. Most már nem! Van egy fia! Neki, aki erről csak álmodott. Látta maga előtt a fogócskázó párost. A sikító gyermeket, a nevetéstől rázkódó gyönyörű férfit. Nem akarta elveszíteni őket. Érezte a hatalmas erőt, ami melegítette a testét. A sötétség oszlani kezdett. Eltűnt körülötte minden. Fáradt volt, zuhanni kezdett. Megpróbálta kinyitni a szemét. Egy ezüstösen, csillogó szempárt látott, melegen ölelő karokat érzett, mielőtt elájult.


***


Draco Malfoy a félhomályos gyengélkedőben ült a két ágy között. Egyiken a fia feküdt, immár élettel teli színnel. A másikon... nos, ott élete első szerelme, a kisfia édesapja. Nézte a férfit. A kamaszos vonásainak már nyoma sem volt. Igazi, szívdöglesztő férfi lett belőle. Gyermeki vonásai eltűntek. Kicsit borostás is volt, ami még inkább tetszett a szőkének. Ajkai halványak voltak. Olyan rég volt már, de még mindig emlékezett rá. Érezte az izét, ajkainak sima tapintását. Ujjai bizseregtek a másik után. Évekig nem látta. A tűz alább hagyott, de ki nem hunyt. Újra feléledt, mikor legutóbb találkoztak ugyanitt. Meg akarta érinteni, de nem tehette.

–  Jól van? – rázta ki gondolataiból Harry karcos hangja.

Malfoy bólintott, majd felállt, hogy hozzon egy pohár vizet, amit a férfi egy szuszra kiivott.

–  Köszönöm.

–  Én tartozok köszönettel! – ült le mellé a székre, amit közelebb húzott az ágyhoz.

–  És egy történettel. – sóhajtotta Harry.
Még kótyagosnak érezte magát, de tudni akarta.

–  Felébred ugye? – nézett a szomszédos ágyra.

–  Fel, csak pihennie kell. – bólintott Draco.
Csend állt be. Harry a fiát nézte, akinek egyenletesen emelkedett és süllyedt a mellkasa. Még most is nehezen hitte el, hogy ez a klassz fiú az övé, pedig ikermása is lehetne. Most már értette a többiek reakcióját.

–  Miért nem mondtad el? – kérdezte kicsit dühösen. Éveket élt le azzal a tudattal, hogy neki nem lehet. Erre kiderül, hogy már tizenegy éves…

–  Nem volt ideális időpont rá. – válaszolta Draco.

–  Nem volt jogod ehhez! – fújta a fekete.

–  Potter! – szólt rá erélyesen az ex-mardekáros. – Soha nem voltál a gondolkodásról híres, de most erőltesd meg magad! – kérte hidegen. – Mi lett volna, ha tudod? Hmm?

–  Megoldottuk volna! – felelte, bár érezte, hogy bizonytalan az állítása.

–  Mindannyian meghaltunk volna. – világított rá Malfoy. – Ha ez kiderül, Cer lett volna a csali. Te pedig - ismerve téged - fejvesztve rohantál volna érte. Most minden más lenne.

–  És aztán? – erősködött tovább a fekete.
Akarta, hogy igaza legyen, bár a szíve azt súgta, hogy ebben soha nem lesz.

–  Jöttek a tárgyalások. Mire a végére értünk, nős voltál. Nem éreztem helyénvalónak belerondítani.

–  Draco! – szólította keresztnevén életében először a másikat, már amire emlékszik. – Azért váltunk el Ginnyvel, mert nekem nem lehet gyerekem.

Malfoy megütközve nézett rá.

–  Ne értsd félre, nem kérdőjelezem meg Cert, csak rosszul esik. Szépen, lassan ment tönkre ezen a kapcsolatom. Körülöttem mindenkinek lett gyereke, csak nekem nem. Erre kiderül, hogy egy még is szaladgált a világban, aki belőlem származik. – mesélte savanyú szájízzel. – Most már mesélj el mindent! – kérte.

Nem akart több titkot. Malfoy vett egy nagy levegőt, és hátradőlt.

–  Egy nappal Dumbledore halála előtt történt.

Harry gyomra nagyot rándult. Érezte, hogy valami onnan nem stimmelt vele.

–  Kész volt a szekrény, csak az utolsó simítások voltak hátra. Érts meg valamit: nem tehettem mást! – nézett kétségbeesetten Harryre.

–  Tudom. – bólintott a férfi, ami feloldozta végre bűne alól Malfoyt.

–  Épp indultam volna vissza a pincébe, mikor megjelentél. Furán néztél rám, és utána egyszerűen megcsókoltál. – vallotta be a szőke vöröses árnyalattal az arcán. – Én meg akartam. Ugye nem kell elmondanom ezután mi történt? – kérdezte csendesen Draco.

Harry pirulva rázta meg a fejét. A gondolatra, hogy hozzáért a másikhoz, vággyal fűtötte fel a testét. Nem voltak gondjai az ágyban, de ezt soha nem érezte. Nászúton nem voltak a feleségével, de a kis egyszobás lakást egy hétig nem hagyták el. Ez egész más volt, csak a gondolattól érezte az alhasában a nyomást.

– Nem. – válaszolta rekedten Harry.

– Utána töröltem minden ezzel kapcsolatos emlékedet. Csak azt hagytam meg, ami sérülést okozott volna. – folytatta kegyetlenül a szürkeszemű. Fájt neki nagyon sokáig, de így volt ez jól. – Július végén gyakoriak lettek a rosszulléteim. Hánytam, szédültem, erőtlen voltam, és csattantam mindenre. Kénytelen voltam orvoshoz menni. Ellátogattam messze északra, hogy senki ne kérdezzen. Ott derült ki, hogy babát várok. Életem legnagyobb döntését hoztam meg azon az éjjelen. Vállalva a veszélyt, megtartottam. Még a nyár oké is volt, mert anyu igyekezett távol tartani a kúriától, de szeptemberben vissza kellett mennem az iskolába. Igyekeztem bő talárt hordani, és annyit enni, amennyire épp szükségünk volt. Lemondtam a kviddicsről. Ezt betudták az éppen „ilyenem van” korszaknak. Kerülni próbáltam minden összetűzést. Volt, hogy sikerült, volt, hogy nem. A mardekárosok már nem úgy néztek rám. Örültem, hogy nem átkoztak hátba. Már elmúltam félidős, mikor eltalált egy hátráltató ártás, egyenesen a hasamon. Nem mozdult meg aznap… – suttogta Malfoy.

– Egyedül csináltad végig? – kérdezte Harry.

Csodálata nőtt a férfi iránt, akinek az volt a legfontosabb, hogy a fia éljen. Játszotta a szerepét, hogy könnyítsen az ő, Harry helyzetén is. Igen, ajtóstól rontott volna a házba, ha tudja.

– Nem. – rázta meg a fejét. – Aznap ki akartam szökni a kastélyból. Messze akartam szaladni, mert egyedül úgysem tudtam volna világra hozni. Nem jutottam ki. Begörcsöltem. Egy sarokban talált rám Perselus.

– Ő tudta? – képedt el Harry.
A szőke bólintott.

– Próbáltam szabadulni, de megint belenyilallt a hasamba. Felrángatott az igazgatóiba, és megvizsgált. Meglepte az eredmény, a gömbölyödő hasam a talár alatt. Üvöltött velem, a fejembe nézett. Nem tudtam kitessékelni onnan.

Harry nem rótta ezt fel neki. Piton erős legilimentor volt.

– Az első sokk után felelőtlen gyerekeknek titulált minket, akik egy kóbor kefélés miatt több év munkáját cseszik telibe. Azt hittem, hogy elé visz, de nem így történt. Megtiltotta, hogy visszamenjek a gyerekek közzé. Elvitt egy régi házba, amit még a mugli nagyszüleitől örökölt. Onnantól ő lépett a helyembe, mikor tudott. Ő vett részt az órákon. Egy hónap sem telt el, mikor anyám betoppant. Követte Perselust. Mikor meglátott, sírva fakadt. Ezután ketten itták a százfűlé főzetet, hogy megvédjenek minket, és esélyt adjanak neked. Senkinek nem tűnt fel a csere. A barátaim ennyire voltak azok. Végül 1998. március 8-án Perselus és anya közreműködésével megszületett Cervus.

– A szarvas… – motyogta Harry, és patrónusára gondolt.

– Igen, a patrónusod után, ha már a nevedet nem kaphatta.

Harry szíve nagyot dobbant. Az ő nevét akarta adni.

– Utána vissza kellett mennem az iskolába. Hárman, felváltva vigyáztunk Cervusra, majd jött a kúria. Hónapok óta először láttalak. Megismertelek, de nem tehettem meg, hogy eláruljalak.

– Köszönöm.

– Rajtad múlt minden, de én nem állhattam melléd, ott volt a fiam. – hajtotta le a fejét megtörve. – Azt hittem, ott halok meg a szükség szobájában. Az a két idióta minden áron meg akart ölni. Nem hagyhattam. Mikor bejelentette, hogy halott vagy, tudtam, hogy másnap én is az leszek.

– Ki vigyázott Cerre?

Emlékezett rá, hogy végig ott volt az egész Malfoy család a csatában.

– Az egyik házi manónk. Meghagytam neki, ha se Perselus, se anya, se én nem éljük túl, vigye el hozzád. Amennyiben veled is történne valami, egy levél kíséretében tegye le a Weasley háznál, oda biztos hazatér valaki.

A hangja nem volt sértő. Egyszerűen csak számolt azzal, hogy matematikailag nagy volt az esély rá, hogy oda hazamegy valaki. Arról nem is beszélve, hogy boldogságban nevelték volna fel.

– Mire felfogtam mi is történik, Ő halott volt. Anyu, apu és én is éltünk. Mind a hármunkat aznap letartóztattak. Perselus megtanított rendesen az okklumenciára, így csak azt látták az aurorok, amit én akartam. Cer érdekében fiatal korom, illetve a te vallomásod miatt csak házi felügyeletet kaptunk. Nem hagyhattuk el a kúriát anyával. Apám Azkabanba került. – fintorgott Draco.

Csend állt be. Malfoy a plafont bámulta, míg Harry a férfit. Nyoma sem volt már az irritáló, kamasz gyereknek. Akkor délután felnőtt. Felelősséget vállalt egy életért, és bármit megtett volna azért, hogy biztonságba tudja a fiát. Nem volt választása akkor, mint ahogy neki sem. Meg kellett vívniuk a saját harcukat: neki a világért, Draconak a családjáért. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy eltitkolta fiát Voldemort elől. Nem vívott kisebb csatát, mint Harry maga.

Malfoy felállt, mert zavarta a smaragd tekintet. Szerette volna, ha ismét úgy néz rá, mint annak idején. Ma sem felejtette el a csillanó smaragdokat, a szinte fekete tekintetet a vágyaik csúcsán. Elég volt erre gondolnia, és megfeszült az egész teste. Nyújtózkodott egyet, hogy oldja a görcsöt magában.

Harry a férfi minden mozdulatát végignézte. A felkelő nap sugarai földöntúli színt kölcsönöztek a hajának, amit egy fekete szalaggal kötött hátra. Harry szíve szerint kiengedte volna a tincseket, hadd fürödjenek a hajnali sugarakban. Szemével végigsimogatta az állát, nyakának ívét. Itt akadt meg a tekintete egy ismerős dolgon: egy ezüstösen vibráló kis üvegcsén. Vajon mi lehet benne? – gondolkodott rajta a Kis Túlélő. Úgy gondolta, fontos lehet, ha a nyakában hordja.

– Draco! – szólalt meg halkan. A nevezett felé fordult. – Azt ide adod? – mutatott a nyakláncára.

A másik idegesen kapott a medálért, miközben vörösre gyúlt az arca. Harry már sejtette, mit rejt az az üveg.

– Az enyém helyett.

Malfoy csak nézett rá. Hezitált. Ha odaadja, minden kiderül, de a mélyben egy hangocska azt súgta neki, talán megkaphatja újra az elfeledettnek hitt vágyat. Hátranyúlt, és kikapcsolta a láncot, majd Harry kinyújtott kezébe helyezte.

– Vigyázz rá nagyon! – kérte, majd hátat fordítva leült a fia ágya mellé.

Harry becsukta a tenyerét. Az életemnél is jobban! - futott át az agyán. Fáradt volt, visszadőlt az ágyba. Kavargó agya hamar felmondta a szolgálatot, és elaludt. Draco az egyenletes légzésre figyelt fel. Felállt és betakargatta, majd elmosolyodva tette az üveget szorongató kezét a másik mellkasára. Talán most végre teljesül, amiért remeg tizenkét éve.