Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Tizenhatodik fejezet

Mennyit bír a barátság?

Harry Potter a sötétségbe burkolózva állt egy fa tövében. Bámult át az út túloldalára. Ablakok tucatjai ontották a fényt magukból, de őt csak kettő érdekelte. Nem is olyan rég menedék volt számára az a ház. Tárt karokkal várták barátai a történtek ellenére. Most, mégsem mert közelebb menni. Érezte, hogy ebből jól nem jöhet ki. Vajon mennyit bír el egy barátság? Egy ekkora titkot elvisel? Vagy választania kell majd? De ő nem akart. Egész életében választások sokasága kísérte. Önző lenne, ha azt kérné, hogy mindent megkapjon?

Hirtelen hátralépett, mert az egyik ablaknál elhúzták a függönyt. Már késésben volt. Tudta, hogy nem ácsoroghat a fa árnyékában a végtelenségig. Talán egy bagoly elég lenne... De nem, a lelkiismerete nem hagyta. Ilyesmit nem bagoly által közöl az ember.

Vett egy mély levegőt. Az ő élete, és ő Dracoval szeretné megosztani. Határozott léptekkel indult meg az ajtóhoz. Hezitálás nélkül kopogott be. Hermione mosolyogva nyitott ajtót, de ahogy meglátta barátját, a bőr ráncba szaladt homlokán.

–  Minden rendben? – kérdezte óvatosan.

–  Igen. – bólintott Harry.

–  Még mindig rosszul hazudsz. – csóválta meg a fejét a nő, majd magához ölelte a férfit, és megpuszilta. – Kész a vacsora. Rose már nagyon várt.

–  Akkor ne várassuk a keresztlányomat! – mosolygott Harry, és belépett a házba.

A copfos kislány sikítva ugrott az ölébe. Hugo is kitotyogott, de végül négykézlábra ereszkedett, mert úgy gyorsabbnak vélte, és már trappolt is Harryhez. Rose magyarázott hihetetlen sebességgel valami olyasmit, hogy a plüssmaciját rózsaszínre változtatta. Hugo visongott és gagyogott, utánozva nővérét.

–  Megjött a felmentő sereg. – lépett hozzá Ron mosolyogva, és féloldalas ölelésbe vonta.

Harry rosszul érezte magát, de ezen túl kellett esnie. A vacsora zajos volt, mint mindig. A két gyerek mindenki figyelmére vágyott, így produkálták magukat. Rose csacsogott, Hugo a kanalat dobálta le az etetőszékről. Mire véget ért a vacsora, a két gyerek elfáradt. Harry most Roset fektette. Olvasott neki, majd homlokon puszilta az alvó kislányt. Csak nézte ártatlan arcát, miközben fejében a saját fia járt. A szíve csordultig telt szeretettel, ha arra gondolt, velük töltheti a karácsonyt. Nem tudta, mit vár az egésztől, csak őket akarta.
Vett egy mély levegőt, és lesétált a nappaliba. A házaspár a kanapén ült, Ron magához ölelte a feleségét. Ha arra gondolt, hogy újra élhet így, Harry hihetetlen boldogságot érzett. Lesétált hozzájuk, és kezébe vette a boros poharát. Csend állt be. Pár perc késéssel vette csak észre, hogy barátai őt figyelik.

–  Ki vele! – mosolygott szelíden a nő.

–  Én… – kezdett bele Harry, de nem tudta hogyan folytassa. – Nem leszek karácsonykor. – mondta ki, majd döbbent barátaira nézett. – Persze jövök, de nem maradok.

Úgy dobogott a szíve, hogy majd széthasadt a mellkasa.

–  Ehhez köze van valakinek? – érdeklődött a boszorkány vidám csillogással a szemében. – Harry, hetek óta más vagy.

–  Ezért ne érezd zavarban magad! Felnőtt módjára váltatok el, nincs jogom kritizálni a lépéseiteket. – mondta Ron.

Nos, Harry nem volt benne biztos, hogy az igazság után is így fogja gondolni.

–  Ismerjük a boszorkányt?

–  Nem boszorkány… – húzta meg gyorsan a poharát Harry, hogy barátainak legyen ideje felfogni a dolgot.

Pár perc csend állt be. Nem nézett a házaspárra.

–  Nos, nem vagyunk a középkorban. – szólalt meg végül Ron. – Ha neked így jó, nekem is. Hirtelen váltás, de...

–  Nem hirtelen. – rázta meg a fejét Harry. – Elég régi történet. – piszkálta a pohár talpát, miközben Ronék szeme már a padlást súrolta, olyan magasra vonták szemöldöküket. – Ami azt illeti, lassan tizenkét éves a végeredménye.

Hermione  szeme tányérnyira nyílt, míg Ron álla leesett.

–  Most azt akarod mondani, hogy van egy gyereked? – kérdezte döbbenten Ron.

–  De az nagyon ritka mágia! – hápogott Hermione. – Sok mindennek kell passzolnia, és... miért nem mondtad?

–  Mert én sem tudtam pár héttel ezelőttig. – válaszolta Harry.

–  De neked nem lehet gyereked! – fakadt ki Ron.

–  A gyógyító azt mondta, hogy valamelyik halálos átok okozta. Ezek szerint a második. – tudálékoskodott a boszorkány.

–  Oké, tekintsünk el attól, hogy megcsaltad a húgomat – lett egyre dühösebb Ron. – Elmondod azt is, hogy ki volt az a varázsló?

Harry hallgatott. Ezt volt a legnehezebb kimondani. Nézett a barátaira, akik várták a választ. Hermione szeme hirtelen megcsillant.

–  Oh, te jó ég! – sikkantott fel. – Tudom már, miért volt fura Cervus! A kiköpött másod!

A boszorkány a szája elé kapta a kezét. Rájött, hogy ez nem volt túl finom módja közölni a férjével az igazságot. Mióta szült, azóta képes volt néha elragadtatni magát. Remélte, hogy elmúlik majd. Ron elsápadt.

–  Mondd azt, hogy nem kefélted meg, és csináltad fel a görény Malfoyt! – suttogta vészjóslóan Ron.

–  Nem mondom. – emelte fel a fejét Harry. – Pont elég ideig csináltam azt, amit mások mondtak. Cervus Malfoy a fiam, és büszke vagyok rá! Velük fogom tölteni a karácsonyt.

–  Hogyan tehetted ezt a húgommal? – mennydörögte Ron.

–   Szerettem a húgodat. – felelte dacosan Harry. – Azért váltunk el, mert már csak testvérként tudtunk egymásra nézni, és ez kevés volt ahhoz, hogy örökbe fogadjunk. Nem tudtam megadni, amire vágyott, így jobb külön. Ami kamaszkorunkban történt, az pedig már a múlt.

–  Félrekeféltél, és még el is titkoltad! – köpte dühösen a vörös.

–  Nem tudtam, hogy az a csecsemő az enyém. – utalt a tárgyalásokra. – Arról sincs emlékem, hogy megtörtént.

–  Akkor Malfoy hazudik.

–  Ron, az a kisfiú kiköpött Harry. – szólt közbe Hermione. – El bírom képzelni, hogy Draco minden emléket törölt. Én is azt tettem volna. Mi lett volna, ha nem teszi? Harry ész nélkül rohant volna a fiáért, ha vele zsarolja Voldemort.

Ron még mindig megremegett a név hallatán.

–  Én velük akarok lenni! – mondta csendesen Harry.

–  Annyi varázsló van a világban, ha már a férfiakra gerjedsz, de miért az a tetű? Miben más az ő segge,  mint a másoké? – üvöltötte vörösen Ron.

–  Ronald! – csattant fel neje. – Ezt fejezd be!

–  Nem fogom! – kiabált rá is, pedig soha nem szokott.

–  Ronald Bilius Weasley! – nézett rá haragos tekintettel felesége. – Nincs közöd hozzá, hogy mit csinál Harry, és kivel van! Ami régen történt, ahhoz pláne, mivel ő sem emlékszik rá! Kulturáltan váltak el, és nem ezért. Ginnynek ehhez már nincs köze.

–  De akkor is, évekkel ezelőtt...

–  Ron, a kapcsolatuk gyerekcipőben járt. Ha nem törlik az emlékeit Harrynek, most minden más lenne. Lehet, mindannyian halottak lennénk. Boldogan éltek együtt tíz évet, de boldogtalanok voltak a végére. Hagyd meg végre a Kis Túlélőnek, hogy ő döntsön az életéről!

A Kis Túlélőt elég gúnyosan ejtette ki, ami mosolygásra késztette Harryt.

–   Akkor sem hiszem, hogy pont Malfoyjal kellene dugnia! – morogta Ron, és nézett felhúzott orral a barátjára.

Harry tudta, hogy a barátságuk most igen nagy próbatétel elé került. Mielőtt mondhatott volna bármit, Hugo sírása közbeszólt.

–  Menj fel, altasd vissza, és gondolkozz!

–  Nincs miről! – csapta le a poharat a férfi, és felcsörtetett az emeletre.
Pár perc múlva elhalt a gyereksírás.

–  Soha nem fogja túltenni ezen magát! – sóhajtotta Harry.

–  De, hidd el, túl fogja! – mosolygott a nő. – Csak kell némi idő. Nézd, kamaszkorunk óta nézzük, miként rángatnak dróton téged. Az a házasság szép volt, de életképtelen. Tudtuk ezt a legelején. – nézett mélyen Harry szemébe barátja.

Harry emlékezett rá, hogy a nő megkérdezte, hogy biztos-e a dologban. Az egyedüli volt, aki megkérdőjelezte a dolgot.

–  Ha majd látja, hogy minden rendben, megenyhül. Félt téged! Fél, hogy Malfoy megbánt.

–  Nem fog. Ő már más! – suttogta ellágyult arccal Harry. – Megváltoztatta a fiúnk. – felelte csillogó tekintettel.

–  Elmeséled mi történt? – kérdezte barátságosan Hermione.

Harry bólintott. Szüksége volt a barátaira. Belekezdett. Elmesélte hogyan találkozott Cerrel a vonaton, és hogyan barátkoztak össze Teddyvel. Beszámolt arról, hogy különös dolgokat érzett Cer kapcsán, mintha hozzá lenne láncolva. A rengeteg apróságot, amiről rá kellett volna ismernie. Végül elmondta, hogy hogyan derült ki mindez. A nő elsápadt, mikor meghallotta, mit kellett a kisfiúnak átélnie. Nagy vonalakban az emlékről is mesélt. Itt próbálta kerülni a szemkontaktust, és elsuttogta mit érzett tőle. Azt is bevallotta, hogy bután viselkedett első körben, de Hermione megértő beszélgetőpartner volt.

–  Aztán Cer a fejébe vette, hogy összehoz minket Dracoval. Teddy és Oli asszisztáltak hozzá. – mesélte tovább. – Heti rendszerességgel mentünk a gyengélkedőre.

–  Teddy nem is igazi Tekergő leszármazott lenne, ha nem lenne benne ilyenekben! – nevette a boszorkány. – Mi lett a vége?

–  Elhívtam vacsorázni. – vallotta be a szőnyegnek Harry. – Nemet mondott.

–  Oh! – döbbent meg Hermione.

–  Vacsoráztunk végül, csak nála. Tizenegy év telt el, és még mindig megátkoznák őt, és a fiamat is! – fakadt ki. – Hermione, én őket akarom, – fakadt ki kétségbeesetten – de mindenki így fog reagálni, mint Ron. Nem akarom, hogy bajuk essen! Draco előélete nem makulátlan, de Cervus nem tehet semmiről.

–  Harry! – nyúlt át az asztalon Hermione, és fogta meg a kezét. – Éveken át azt tetted, amit elvártak tőled. Most tedd azt, amit a szíved diktál! Sem Malfoy, sem te nem vagytok már gyerekek. Meg tudjátok védeni, ami fontos számotokra. Sőt! Ez még a köztetek lévő kapcsolatot is megerősítené.

–  Téged nem zavar, hogy én...

–  Őt szereted? – kérdezte a nő mosolyogva, mire Harry bólintott. – Nem zavar. A legfontosabb, hogy te boldog legyél, és ha tisztelnek azért, amit tettél, elül majd a vihar.

Harry hálásan nézett a nőre. Szeme sarkából mozgást látott, majd lábdobogást hallott, amit egy csendesebb, de határozottabb ajtóbecsukás koronázott.

–   Adj neki időt! – szorította meg a kezét Hermione.

–  Adok. – bólintott Harry.
Nem akarta elveszíteni Ront.

A férfi már nem jött le, pedig Harry várt kicsit. Végül szomorkásan indult el az utca sötétjében. Háborgott belül. Nem akarta, hogy Ron kilépjen az életéből, de nem adhatta érte az érzéseit sem. Annyi éven át hiányzott a lángolás, és most, mikor majd elemészti a vágyakozás egy másik ember iránt, választás elé kényszerítik. Nem tudta, mit kellene tennie. Tanácstalanul ácsorgott az utca közepén. Hirtelen valami az eszébe villant. Megcélozta a legközelebbi sikátort, majd megperdült a tengelye körül. Halk pukkanással érkezett egy rétre. Gyors léptekkel ment a sötétbe öltözött házhoz. Határozottan kopogott be. Nem telt el sok idő, mire kinyílt az ajtó. Harry levegőt is elfelejtett venni, ahogy meglátta a kiengedett hajú, kissé kócos férfit. Ingének felső gombjai ki voltak oldva, így elé tárult a másik fehér, kívánatos bőre. Harry kényszert érzett rá, hogy érintse.

–  Mit… – Nem derült ki pontosan mit szeretett volna mondani Draco, mert Harry egy határozott mozdulattal magához rántotta, és csókolni kezdte. Olyan mohón, mint aki azonnal felfalja. Gondolkodás nélkül rángatta ki a nadrágba tűrt inget, és érintette a forró bőrt. Draco felnyikkant a hideg érintéstől, de nem taszította el a másikat. Élvezte Harry minden egyes mozdulatát. Az ellen sem tiltakozott, mikor Harry beljebb tolta, és becsapta maguk után az ajtót. Felnyögött, mikor háta a falaphoz simult.

Harry csókolta, simogatta az ing alatt, miközben a vágy nőttön nőtt benne. Érezte a szőke minden rezdülését, amivel őt kívánta, de megálljt parancsolt magának.

–  Ne haragudj! – zihálta, miközben homlokát a másikénak döntötte.
Még mindig simogatta lágyan a finom bőrt az ing alatt.

–  Úgy nézek ki, mint aki haragszik? – kérdezte nevetve Malfoy. – Megleptél! – csókolta meg halványan a duzzadt ajkakat.

–  Magamat is. – vallotta be Harry.

–  Kérsz teát? – érintette meg orrával a feketéjét.

Érezte, hogy ennek még nincs itt az ideje. Hamarosan odaérnek, de addig marad a sóvárgás.

–  Igen. – volt rá a válasz.
Elengedték egymást bármily nehezükre is esett.

–  Várj meg a nappaliban! – kérte a szőke kicsit rekedtes hanggal.

A vágy, ami tombolt benne, kis híján a hangját is elvette.

Harry levette a köpenyét, és megigazította egyszerű, sötétzöld pulóverét. Draco is összeszedte magát, míg a teavíz készült.

–  Mi történt? – kérdezte Draco, miközben a másik kezébe adta a csészét.

–  Ronéknál vacsoráztam. Elmondtam nekik mindent. – kortyolt bele italába.

–  Gondolom, nem ujjongott. – fintorgott a szőke.

–  Nem ismétlem el, amit mondott, legyen elég annyi, hogy szüksége lesz némi időre. Hermione fenntartás nélkül fogadta el! – mesélte.

–  Ő egy nagyon intelligens boszorkány. – bólintott Malfoy.

–  Kamaszként nem így gondoltad. – csípte meg kicsit Harry.

–  Kamaszkorunkban sok minden más volt. Gyerekek voltunk, de akkor is tudtam, hogy nagyszerű boszorkány lesz. Talán féltékeny is voltam rá. – vallotta be pironkodva Draco. – Mikor itt volt, beszélgettünk. Nem kezelt közveszélyesként.

–  Miért akartad, hogy Cer az Ilvermornyba járjon? – bukott ki a kérdés Harryből.

–  Amerika más hely. Ott nem ismerik a nevét, – húzta undorba a száját – és a miénket sem. Lett volna esélye tiszta lappal kezdeni.

–  És akkor soha nem ismerem meg! – mondta ki a nyilvánvalót Harry, amitől a gyomra fájdalmas görcsbe ugrott.
Felállt. Letette a csészéjét, és Dracohoz sétált. Megtámaszkodott a fotel karfáján. Pár centire volt csak a másiktól. Érezte a leheletét.
–  Soha nem mondtad volna el! Soha nem tudtam volna meg, hogy mi történt köztünk. Míg csak élek, emlékek híján egy fojtogató érzés kerülgetett volna. De talán most nem remegnék attól, hogy ha kiderül minden, megátkozhatnak titeket. Nem lenne egy fiam, akitől a legszebb dolgot kaptam: hogy apának szólított. – Közelebb hajolt a szaporán lélegző férfihoz. – Nem vágynék arra, hogy minden percben csókoljalak. Nem táncolna hajszálon egy közel húszéves barátság. Mindennek van árnyoldala, de elmúltak már azok az idők, mikor dróton rángathattak. Azért jöttem most ide, mert biztos akartam lenni.

–  Miben? – nyelt nagyot Malfoy.

–  Benned, bennem, bennünk. – Az utolsó szónál ráhajolt a másikra, és ajkaival végigcirógatta a vágyott szájat.

–  Mire jutottál? – suttogta a szőke.

–  Nem érdekel senki és semmi! – vette birtokba az imádott ajkakat.

Lágyan csókolta Dracot. Beleadott mindent, hogy a másik érezze, mit is szeretne, és Draco érezte. Évek óta először érezte, ahogy a kopár pusztaságra megérkezett az éltető zápor. Feléledt a világ, lüktetett, élettel telt meg. Draco Malfoy végre az volt, aki lenni akart: jó apa, jó ember és végtelenül szerelmes férfi.