Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Tizenhetedik fejezet

Családnak lenni...

Cer bánatosan bámult ki az ablakon. A táj nem volt túl érdekes, hisz olyan sűrűn hullt a hó, hogy semmit nem lehetett látni. Órák óta zakatolt velük a vonat. A szíve egyik fele örült, mert újra otthon lehet, de a másik sajgott, mert Harrytől reggel el kellett búcsúznia. Hiába volt minden erőfeszítése.

–  Cer, mi a baj? – érintette meg a kezét Oli.
Eddig sakkoztak Teddyvel, de már mind a ketten kezdtek megijedni a harmadik némaságától.

–  Én szerettem volna, ha együtt vagyunk karácsonykor! – bukott ki a sírós mondat a kisfiú szájából.

–  Biztos meglátogat Harry! – csúszott a szembe ülésen elé Teddy.

Hárman voltak csak a fülkében. Inkább nyomorogtak a többiek, de senki nem akart beülni hozzájuk.

–  De az nem ugyanaz! – durcázott tovább.

–  Nem tudod befolyásolni őket. Elmentek, vacsoráztak, és ennyi. – foglalta össze a valóságot Oli, akármennyire is fájt neki, hogy szomorú a barátja. – Mikor mugli iskolába jártam, az osztályban voltak, akiknek elváltak a szülei. Nehéz volt nekik, de hozzászoktak.

–  De én nem akarok! – fakadt ki Cer. – Apu szereti! Nem akarom, hogy szomorú legyen!

–  Sok idő eltelt már. Lehet, nem tudnak már együtt lenni. – suttogta Teddy.
Szerette volna, ha a keresztapja boldog lenne újra, de ha nem megy, nem szabad erőltetni.

A vonatút többi részében inkább másról beszélgettek. A kviddicsről, a nehezülő tananyagról. Cer felvillanyozódott, mikor kiderült, a másik kettő nem ért pár dolgot bűbájtanból. Azonnal magyarázásba kezdett. Úgy belemerültek ebbe, hogy csak azt vették észre, hogy befutott a vonat a kilenc és háromnegyedik vágányra. Malfoy pattant fel először. Leszedte a ládáját a tartóból, majd sürgetve segített a másik kettőnek is. Mihelyt peront ért a lába, keresni kezdte apját. Meg is találta hamar. A férfi egyik oldalán a nagymamája állt, aminek nagyon megörült.

–  Nagyi! – villanyozódott fel Teddy is.
Eddig a percig rá sem jött, hogy mennyire hiányzik neki a nő. Az egykor szép nő barna fürtjeibe ősz hajszálak keveredtek, de büszke tartása mit sem változott. Black volt. Egy bátor Black, aki hátat fordított a családjának, mikor Ted Tonkshoz hozzáment.

–  Beszélgetnek! – jegyezte meg kicsit döbbenten Cer.

–  Az emberek szoktak, nem? – kérdezte Oli.

–  Nem, ők soha! – rázta meg a fejét Teddy – a nagyijaink nővérek.

–  Azta… – tátotta el a száját Oli.

–  A varázsvilágban nem nehéz rokonnak lenni. Például a Malfoy családban mindenki boszorkány és varázsló. Én vagyok az egyetlen félvér.

–  Nagyit kitagadták, mert hozzáment a nagypapámhoz, aki mugli születésű varázsló volt. – magyarázta tovább Teddy.

–  De Hagrid azt mondta, hogy ma már a legtöbb varázsló és boszorkány félvér. – gondolkodott hangosan Oli.

–  Ki is haltunk volna, ha nem házasodunk muglikkal és mugli származásúakkal! – helyeselt Lupin.

–  De ez mit sem változtat például nagyapa hozzáállásán. – fintorgott Cer.

–  Emlékeztess rá, hogy ne akarjak a te családodba beházasodni! – vakarta meg a fejét Oli.

–  Jelenleg csak én jöhetnék szóba. A nagynéném még nem született meg.

Mikor megírta neki az apja, megnyugodott, hogy ezentúl nem őt fogja fárasztani a nagyapja a fejfájást okozó történelemmel.

–  Köthet két fiú házasságot? – döbbent meg Oli, az elmúlt hónapokba sokadszor.

–  Aham. – bólintott Teddy. – Örökbe is fogadhatnak, ha nem olyanok a szülők, mint Cer szülei. Miért? A mugli világban nem? – csodálkozott Lupin.

–  Úgy tudom, hogy nem.

–  Haladhatnának kicsit a korral! – fintorgott Cer. – Menjünk! – indult meg a tömegen át apja felé. Mikor a férfi észrevette, elmosolyodott. Cer meggyorsította a lépteit, és apja kitárt karjaiba vetette magát.

–  Hiányoztál! – szorította magához a kis testet.

–  Nagyi! – ölelte meg Teddy is a nagyiját, aki mosolyogva fogadta.

Oli csak állt, és remegő szívvel nézte őket. Nekik legalább volt valakijük.

–  Hát téged hogy hívnak? – lépett mellé Narcissa.

–  Jó napot kívánok! Oliver Benwardnak hívnak. – cincogta Oli.

–  Örvendek Oliver! Narcissa Black. – nyújtotta a kezét, ami megzavarta Olit, de elfogadta.

–  Oh, akkor rátaláltál az unokámra! – hallotta meg az ismerős, kedves hangot.
Oli felnézett. Most, hogy közelebbről figyelte meg, rájött, hogy az a hölgy állt előtte, aki segített a peronra bejutni.

–  Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen Oli.

–  Holnapután találkozunk, majd elmesélheted milyen volt az első féléved! – szólt kedvesen Andromeda Tonks.

–  Rendben. – mosolygott Oli, és kezdett felengedni.

–  Mi megyünk. – biccentett.
Elköszöntek a nőtől és Teddytől, aki azonnal magyarázni kezdett, miközben elnyelte őket a tömeg.

–  Nagyi, nálunk leszel? – kérdezte meg hirtelen Cer.

–  Igen. Éjszakára elmegyek, de holnap egész nap veletek leszek. – bólintott.

A zöldszemű fiú felvidult.

– Társas hoppanálás lesz. – szólalt meg Draco. – Oliver, te nem hoppanáltál még, ugye?

–  De. Év éljen úgy mentünk az Abszol útra a minisztériumi hölggyel. – húzta ki magát a fiú, hogy jelezze, nem olyan buta ő.

–  Rendben. Anyukámmal hoppanálsz, jó?
A kisfiú biccentett. Malfoy pálcát szegezett a két ládára, amelyek összezsugorodtak, így a köpenye zsebébe tudta őket tenni.

– Menjünk a hoppanálási pontra!
Hosszú sor állt a bemélyedéseknél. Jobbnak látták más-más sorba beállni. Mikor Narcissa és Oli sorra kerültek, Malfoyék előtt még voltak páran. Innen-onnan rájuk néztek. Sokan megismerték a férfit, de az rájuk sem figyelt. Izgult egy kicsit. Mikor ők következtek, beálltak a kb. 2x2 méteres bemélyedésbe a falban. Cer átölelte apját, aki megperdült a tengelye körül. Cer levegője benn rekedt, de mielőtt kellemetlen lett volna, már meg is szűnt, és ott álltak a hófödte réten a házuk mögött. A kisfiú azonnal fordult Olihoz, de őt nem találta. Helyette pár lépesre Harry Potter állt mosolyogva.

–  Apa! – sikított fel Cer, és már mozdult is, hogy megölelhesse a férfit, bár reggel már megtette.

A szíve vadul dobogott, ahogy hozzábújt.

–  Apu, de...

–  Idehoppanált. – szólalt meg közvetlen közelről Draco.

Cer fordult egyet felé. Ekkor látta meg szülei összekulcsolt ujjait. A szemét marni kezdték a könnyek. Teljesült a legnagyobb vágya, és mérhetetlenül boldognak érezte magát.

–  Ez... – dadogta.

–  Mi szeretnénk! – szólalt meg rekedt hangon Harry.

–  Egy család szeretnénk lenni! – vette át a szót Malfoy.

Cer ránézett. Látta a szemében, hogy ez tenné őt boldoggá.

–  De hallanunk kell tőled is!

–  Szeretném! – kiáltott fel Cer, és átölelte mind a két férfit, miközben a válla rázkódott a sírástól. Harry és Draco egymásra néztek. Maguk közé zárták fiúkat, és egy szerelmes csókot loptak közben a másiktól.
 
***

–  Akkor ők már egy család? – kérdezte halkan Oli az ablakban ácsorogva.

–  Igen. – válaszolta Narcissa, miközben a könnyeivel küzdő kisfiú vállára tette a kezét.

Nézte a fiát, aki végre tényleg boldog volt, nem csak tettette! Együtt lehetett végre élete első és egyetlen szerelmével, kisfia apukájával! Ennél többet nem is kívánhatott már neki!

–   Ne sírj! Minden rendben lesz!

–  „Nem mondom, hogy ne sírjatok, mert nem minden könny keserű.” – idézte mosolyogva Oli.

–  Oh, olvastad a Gyűrűk urát! – nevetett Narcissa.

Oli tágra nyílt szemekkel nézett rá.

–  Maga is?

–  Nem, de ismertem az íróját, és hallottam ezt párszor. – felelte, ami még jobban megdöbbentette Olit.

–  Varázsló volt? – kérdezte meglepetten a fiú.

–  Nem.

Tovább nézte a nőt, de az nem folytatta a történetet. El sem bírta képzelni Cer elbeszélése után, hogy hogyan ismerhetett egy mugli írót.

Még álltak pár percig az ablakban, és nézték az egymásra talált kis családot. Végül megunták, és inkább a konyhába vonultak, ahol feltették a teavizet főni.

–  Árva vagy, ugye? – kérdezte meg hirtelen Miss Black.

–  Igen. Egy mugli árvaházban éltem eddig.

–  Érdekes, hogy nem fogadtak örökbe. – gondolkodott hangosan az egykori Malfoy. Oli értetlenül nézett rá. – Amikor egy varázsló házaspárnak nem lehet gyereke, de szeretne, örökbe fogadhatnak. A varázsvilágban ritka az árva gyerek, mert biztos van egy varázsló rokona, aki gondoskodik róla. Ha ilyen lehetőség nincs, a mugli árvaházakat veszik célba a szülők. Minden varázsló gyerekről tudják, hogy az, függetlenül származásától. Téged is születésed óta számon tartottak.

–  Én Amerikában születtem. – mondta halkan a hugrabugos fiú.

– Az nem számít. – legyintett a nő.

– Anyuék halála után visszakerültem ide, a nagynénémhez, majd onnan az árvaházba. Egyszer hallottam a nevelőket arról beszélni, hogy fura dolgokat csináltam, azért vitt oda, és hagyott ott.

– Varázsoltál. A muglik nem értenek minket, mi sem őket. – sóhajtott Narcissa.

Soha nem érzett ellenszenvet a muglik iránt, főleg, hogy ismert párat. De mikor apja Luciushoz adta, bele kellett törődnie a sorsába. Idomult a körülményekhez, hogy túlélje. Ijedten nézte fiát, aki kezdett az apjára hasonlítani. Majd egy nap valami furát érzett. Draco nem volt ugyanaz. Perselus próbálta elhessegetni a kételyeit, de az anyai szíve nem hagyta. Követte a férfit, és akkor látta meg a fiát talár nélkül, aki félreérthetetlenül gömbölyödött. Egy felrángatott ingben, az éjszaka közepén pálcát szegezett rá, hogy használni fogja, ha bántani meri őt vagy a gyerekét. Ő nem bírt volna ártani nekik, hisz a fia és az unokája állt vele szemben. Draco félt, de stabilan tartotta a pálcát. Tekintete egyértelművé tette, hogy elszánt. Ha akarta volna, se lett volna esélye, mert hátulról meg Perselus szegezte rá az övét. Végül a férfi oldotta meg a helyzetet, és leültek beszélgetni. Fia azonban mélyen hallgatott arról, kié a gyerek. A szülés előtt nem sokkal tudta meg. Rettegett, de Perselus segített neki. Egy gátat húzott a fejében, ami nem hagyta kutakodni az illetékteleneket, bár a Sötét Nagyúrral szemben vajmi keveset ért. Így inkább próbálta távol magát tartani tőle. Aztán jött a végső csata. Harcba hívták őket, menniük kellett. Úgy érezte, hogy nem térnek vissza élve, és Perselus tényleg nem is lépte át a ház küszöbét többet. Majd jöttek a tárgyalások. A borzalmas gyermekelhelyezési indítványok. Látta, hogy a fia majd beleszakad, hogy megtarthassa Cert. Mivel rokoni szálat mutattak ki köztük, a másik szülő kiléte pedig titok maradt, így visszaadták, mikor már egyértelmű volt, hogy nem kerülnek Azkabanba. Később tudta meg, hogy maga a miniszter tiltotta meg a veritaserum használatát Dracon. Azt mondta, ha ő nem akarja elmondani, ki a gyerek anyja, nincs joguk erőszakkal kiszedni belőle, mert nem kötődik szorosan a háborúhoz. A gyerek marad az apjával. Szép volt az a két év, amit házi őrizetben töltöttek. Nyugis, gyermeknevetéstől teljes, egészen férje visszatértéig. Megértette a fiát, amiért az éjszaka közepén elszökött a fiával.

–  Anya, – rángatta ki gondolataiból fia, mert a teáskanna már sípolt – elkalandoztál! – mosolygott rá.

–   Beszélgettünk Oliverrel, és eszembe jutott néhány dolog. – mondta, miközben leforrázta a teáscsészékben a teafüvet.
Mikor újra felnézett, már csak ketten voltak a konyhában. A nő végignézett a fián, aki már nem volt ugyanaz a férfi. Az egész kisugárzása megváltozott. Lerítt róla, hogy mennyire boldog. Végre az lehetett, akinek évek óta kellett volna lennie.

–  Örülök nektek! – mosolygott a fiára.
Draco odalépett, és átölelte az asszonyt. Gyerekkorában nem sokat érintkeztek így, de Cer érkezése sok mindent megváltoztatott... igazából mindent körülöttük.

***

A délután vidáman telt. Játszottak, nevettek. Cer olyan boldog volt, hogy semmi nem tudta volna kedvét szegni. Ha tudott volna patrónust idézni, a legfényesebb lény robbant volna ki a pálcájából.

Lassan Oliver is felengedett. Először félt. Mikor rábólintott a karácsonyra, megijedt. Rengeteg történetet hallott a Malfoyokról és Harry Potterről. Viszont ha Cerre nézett, úgy gondolta, hogy nem lehet olyan rossz az apja, mint azt harsogták a fülébe mindig. A két felnőtt szeretettel fogadta, és nem hagyták ki semmiből. Narcissat is megkedvelte a nap végére.

Fáradtan zuhant ágyba, de aludni nem tudott.

–  Cer! – suttogott a sötétbe.

–  Tessék? – jött az álmos válasz.

–  Örülök a szüleidnek! – mondta halkan. - Annyira jó őket látni! Annyira jó lenne, ha nekem is lennének szüleim! – sóhajtotta. – Nem akarok visszamenni az árvaházba! – csuklott el a hangja. Cervus azonnal kipattant az ágyból, és a másikhoz sietett. Lefeküdt Oli mellé, és megölelte.

–  Nagyid azt mondta, hogy a hozzám hasonlókat örökbe fogadják a varázslócsaládok. Engem miért nem? –
A karácsony mindig nehéz volt számára, mint minden árva gyermeknek a világon.

–  Hozzánk biztos jöhetsz nyáron is, és biztos Teddy nagyija is megengedi, hogy ott tölts pár napot a két hónapból.

–  De az nem ugyanaz. – hüppögte.

–  Ne sírj! – simogatta meg Cer.

–  Mindig sírok, ez olyan… – nem tudta mit mondjon.

–  Ne szégyelld őket! – tapogatta ki társa a szemét, és törölgette le a könnyeit.

–  Előtted nem szégyellem. – vallotta be Oliver.

–  Letörlöm őket, akárhányszor kibuggyannak, jó? – szorította a feketehajú még jobban magához a lassan megnyugvó iskolatársát.

–  Jó! – suttogta a hugrabugos fiú. – Itt maradsz kicsit?

–  Igen.

Végül Cervus ölelésében merült nyugodt álomba.

***


–  Lehet, indulnom kellene! – sóhajtotta Harry a másikat ölelve, de nem volt kedve hazamenni.

–  Hová is? – nézett rá felvont szemöldökkel Draco.

–   Vissza a Roxfortba. Reggel majd jövök.
Malfoy felegyenesedett, és teljes testtel a másik felé fordult.

–  Értékelem, hogy Úriember vagy, de elkéstél vele, úgy tizenkéz évet. – mondta cinkos mosollyal a szája szélén.

–  Nos, akkor te hogyan is gondoltad? – simította Harry Draco csípőjére a tenyerét, hogy közelebb vonja magához.

A szőkének nem kellett kétszer mondani. Harry döbbenetére az ölébe ült, de azért megtartotta azt a távolságot, hogy a rettentően érzékeny testrészeik ne érjenek össze.

–   Nos, maradhatnál itt is! – ölelte át a fekete nyakát, és az arcuk csak néhány centire volt egymástól. – Cer igen furán nézne, ha nem találna itt reggel.

–  Csak azért? – lehelte Potter.

–  Egy család vagyunk nem? – nyalta meg szája szélét a szürkeszemű.

–  Egy család… – ejtette ki halkan Harry, és még mindig nehezen hitte ezt el. – Akkor a kanapé? – incselkedett tovább.

Malfoy elmosolyodott, és közelebb hajolt párja füléhez.

–  Mit szólnál az ágyamhoz? – csókolt bele a fülébe.
Harry levegője is bennakadt.

–  Hallani akarom! – búgta Harry. – Hallani, amit elvettél tőlem!

Malfoy arca kipirult, de úgy érezte nincs mit titkolnia.

–  Harry James Potter, szeretlek! – lehelte a szájára, majd felnyikkant, mikor Harry a tarkójánál fogva magához rántotta, hogy addig csókolja, míg bele nem szédül.
Draco szíve hevesen vert, vére észvesztő tempóban száguldozott ereiben, miközben a vágy majd szétvetette.

–  Szeretlek, Draco! – zihálta Harry, miután elvált tőle egy kicsit.

Most Malfoy vetette rá magát. Ajkaik szomjas táncot jártak, ujjaik a másikba martak. Ízlelgették egymást, barátkoztak a gondolattal, hogy ők immár egy pár. Tizenkét sóvárgással terhes év után végre szabadon szerethették egymást.