Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Tizedik fejezet

Utózönge ...

Harry Potter a kandalló előtt ült. A narancssárga fény melegítette az arcát, és meg-megcsillant az üvegcsén a kezében. Itt volt a lehetőség, hogy megtudja, mi történt, mert a másik rábízta az emlékeit. A férfira gondolt, aki már nem volt ugyanaz. Nyoma sem volt a gúnynak, ridegségnek a hangjában. Ezer dolgon ment keresztül, ami megacélozta őt. Nem létezett más számára, csak a fia, akit az első perctől kezdve óvott és szeretett. Kihordott egy életet, tudván, hogy mindannyiuk túlélésével játszik. Egyetlen rossz lépés elég lett volna, hogy minden összeomoljon. Ő azonban kitartott. Vállalta a következményét a kúriában történteknek is. Ha balul sül el bármi is, a gyermeke... a gyermekük jövőjét is igyekezett menteni. Hős volt, bár senki nem tudta. Harry szíve elszorult a gondolatra, hogy nem mehetett vissza a fiához, hogy letartóztatták őket, és félő volt, hogy soha nem látja viszont Cert. Emlékezett a tárgyalásra. Ott már vele volt a kisfia, békésen aludt rajta. A szünetekben, az egyik sarokban, két auror társaságában etette a picit. Egyszer látta is, de nem figyelt rá nagyon. A kúriában történtek ugyan lecsökkentették benne a gyűlöletet, de nem volt még készen arra, hogy megszólítsa.  De megsajnálta azt a kis életet, akit óvón ölelt, miközben a pici a cumisüvegen nyammogott. Ezért, mikor a tanúk padjára szólították, átadta azt a két emléket, ami megmentette Azkabantól az anyát és fiát. Arra is emlékszik, hogy házi őrizetet kapott, de akkor már más vonta el a figyelmét. Finoman kérték (inkább miniszteri utasítás volt), hogy jegyezze el Ginny Weasleyt. A Kis Túlélő és egy köztiszteletnek örvendő aranyvérű család lánya. Megtette, mert szerette a lányt, de valami mindig is hiányzott neki. A lelkében valami üresség tátongott. Rengeteg szerettét vesztette el a csatában, de ez az érzés más volt. Fullasztó hiány. Valakinek a hiánya, akire nem is emlékezett. Az agyából törlődött, de a lelkéből nem lehetett. Most is érzi, de már párosul hozzá a kép is, nem csak a fojtogató vágy szorongatja nap-nap után. Már a legutóbbi találkozáskor bizsergés fogta el a másik bőrének érintésétől, de rengeteg év telt el az óta. Mások lettek. Hiába próbálta tagadni. Igenis, meg akarja ismerni az új Malfoyt! Új emlékeket szeretne, és igen, talán új érzéseket! És ott volt a fia is. Akarta őt! Mindig álmodozott egy fiúról. Főleg azután, hogy kiderült, neki nem lehet. 28 éve, Halloween éjjelén tönkre tettek mindent. Most mégis kiderült, hogy lehet apa, és akarta ezt! Tizenegy évet elmulasztott, a többit nem fogja! Nem lehetett ott az első rúgásánál, a születésénél, az első lépteinél, az első szavainál, de most az élete része szeretne lenni! Remélte, hogy a szőkeség ezt megengedi neki.
Gondolataiból kopogtatás szakította ki. Zsebre dugta az üveget, és az ajtóhoz sétált. A szíve mélyén azt remélte, hogy Draco lesz. Az ajtóban azonban McGalagony állt.

– Nem szabadott volna elhagynod a gyengélkedőt! – pirított rá Harryre úgy, mint mikor diák volt még.

– Jól vagyok. – bizonygatta Harry.

– Ezt nem a te tiszted eldönteni. – "fenyítette" tovább.

– Nem tudtam ott maradni! – vallotta be elvörösödve Harry.

– Ezt megértem. – bólintott az igazgató.

– Tudtátok? – kérdezte halkan.
Számára még mindig fura volt egykori házvezetőjét tegezni, de a nő külön kérte rá, ahogy a többi oktató is.

– Mikor először megláttam, deja vu érzésem volt, – vallotta be a nő – de biztosan akkor jöttem, jöttünk rá, mikor egymás mellett állva láttunk titeket. Nyilván felvetődött mindenkiben, hogy mikor, hogyan, és te miért nem mondtad.

– Nincs róla emlékem. – vallotta be régi diákja. – De én azt sem tudtam, hogy lehetséges.

– Mert ritka. – bólintott Minerva. – Sok dolognak kell hozzá összhangban lennie.

– Nem tudom, mi legyen. – sóhajtott a férfi.

– Hallgass a szívedre! – felelte a nő.

Csend állt be. Harry a zsebébe nyúlt, ahol ujjai érintették a hűs üveget. Látni akarja! Tudni, hogy mi történt! Tudni, hogy esetleg ettől változott-e meg a másik.

– A merengőt használhatnám? – kérdezte hirtelen Harry.

– Igen. Megyek ebédelni, használd nyugodtan! Macskanyelv a jelszó.

Harry bólintott. Még megegyeztek, hogy Poppy benéz hozzá délután, majd az igazgató a nagyterem felé ment, Harry pedig az igazgatóiba. A kőszörny azonnal felengedte. A gyomra remegett, de megemberelte magát. Az ajtó mögül beszédet hallott. A régi igazgatók és igazgatónők beszélgettek. Belépett. A falakon végig festmények sorakoztak. Néhány üresen állt, de a többségben otthon volt a lakója. A kis ezüst szerkezetnek nyoma sem volt, mindenhol könyvek voltak. Az asztalon virág. Harry elmosolyodott. Nem gondolta, hogy rózsaszín rózsás az idősebb nő.

– Szervusz, Harry! – szólította meg egy ismerős hang.

A férfi a kékszemű, mosolygós alak felé fordult. Egy időben haragudott a férfira, de már nem. Nem volt fair így keverni a lapokat, de végülis, vége lett mindennek.

– Jó napot, Dumbledore professzor!

– Azt hittem, hogy nem is látogatsz ide fel! – csillant meg a szeme félhold alakú szemüvege mögött.

– Nem terveztem feljönni. – nézett körül Harry a helyiségben, és hirtelen rengeteg emlék jutott az eszébe. –  Itt se lennék, ha rajtam múlik. – sóhajtotta.

– A Roxfort menedéket ad mindenkinek, akinek el kell rejtőznie.

– Tudja, miért vagyok itt? – érdeklődött halkan Harry.

– Igen, értesültem róla Minervától.
Harry csak egy villanást látott, de azonnal az egyik kép irányába fordult. A sötét drapéria üres volt.

– Perselus, maga ugye tudta? Miért nem mondta? – kérdezte meg hirtelen a varázsvilág hőse. – Tudom, hogy hallja, csak figyelemre sem méltat.

– Harry… – szólt lágyan Albus, de a fiatal férfi már nem az a kisfiú volt, akit rángathatnak. Felemelte a kezét, jelezve, hogy hallgasson. Közelebb lépett Perselus képéhez.

– Perselus, kérem! – szólalt meg békésebben Harry.

– Ha azt mondom igen, min változtatna? – jött a hideg hang a képből. – Két felelőtlen kamasz meggondolatlanul kefélt, át sem gondolva, hogy mi lehet a következménye, függetlenül Cervustól. Hála Merlinnek, hogy Draconak volt annyi esze, hogy kitörölje az emlékeit! Azért nem mondtam, mert nem tehettem. Letettem a megszeghetetlen esküt. Ott, a csónakházban meg volt sürgetőbb dolgunk.

– Elismerem, hogy nem gondoltuk át. – hajtott fejet Harry.

Felnőtt fejjel látta, hogy mekkora butaságot csináltak, szimplán vágyból. Ha nincs Cer, akkor sem lett volna kevésbé botor dolog.

– Köszönöm, hogy vigyázott rájuk is!

– Kezdem megszokni. A Potterekkel csak a baj van! – morogta Perselus. – Legyen jó apja annak a fiúnak, megérdemli! Maga is, ő is, és Draco is.

Csend állt be. Az összes festmény figyelt, volt, aki nyíltan, volt, aki a szemhéja alól pillogott.

– Perselus! – kezdte Harry, de válasz már nem jött.

A férfi soha nem fog már ránézni, hisz ha megteszi, Lilyt fogja viszontlátni.
Harry sóhajtott egyet, majd a szekrényhez sétált, és elővette a fiolát. Egy pálcaintéssel kihúzta a dugót, és beleöntötte a tálba. Az ezüstös folyadék örvénylett, majd a saját szemét látta viszont benne. Nagy levegőt vett, majd alámerült.


***

– Apa! – csilingelt egy édes hang Draco fülébe, miközben kicsi ujjak simogatták. Azonnal éber állapotba került, és felegyenesedett. Kisfia ragyogó, zöld tekintettel nézett rá. Mosolygott. Teljesen jól volt.

– Megijesztettél! – mondta halkan Draco, de a következő pillanatban már ölelte a kis testet.

–  Ne haragudj, apu! – suttogta a fiú. – Én csak... nem is tudom mi történt... Harry Potter… – a végig sem mondott kérdésre megfordult apja ölelésében, de a mellette lévő ágy üres volt.

Az idősebb is most realizálta ezt. Nem vette észre, mikor ment el a másik, és azt sem tudta, hogy most mit érez. Csalódott lenne? Talán egy kicsit.

–  Itt volt, ugye? – kérdezte tétován Cer.

–  Igen.– felelte az apja.

–  Éreztem... vagy álmodtam, nem tudom. – gondolkodott hangosan. – De mi történt?

–  Mire emlékszel?

– Felszálltam a seprűre... Oh, hol van Harry Potter seprűje? – kiáltott fel.

–  Biztos minden rendben van vele! – válaszolta apja.

Biztos volt benne, hogy a férfit legkevésbé az érdekelte, hová zuhant a seprűje.

– Fura dolgot álmodtam: – vallott a kisfiú szemlesütve  – valaki beszélt a fejemben. – halkult el a hangja, majd beharapta a szája szélét. – Apu, emlékszel a kígyócsaládra a kertünkben?

–  Igen, mi van velük? – érdeklődött a férfi.

– Tudtam velük beszélgetni.

Olyan halkan mondta, hogy Draco alig értette, de mikor felfogta, elfehéredett.

– Miért nem mondtad?

– Ő, akit nem nevezünk nevén, ő is beszélt... nem akarok rossz lenni. – vallott a kis legény. – És ilyen beszédet hallottam a fejemben is. Baj van velem? – kérdezte ijedten Cer.

–  Nincs, – ölelte magához az apja. – de beszélnünk kell pár dologról! – mondta komolyan a férfi. Itt volt az ideje az igazságnak. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, belépett Madam Pomfrey és Scott gyógyító. Megvizsgálták a fiút, és örültek, hogy minden rendben van.

–  Madam Pomfrey megfigyeli még egy ideig, fél év múlva hozza be kontrollra a Szent Mungóba! Ha valami gond lenne, bármikor kereshetnek.

Malfoy bólintott. Örült, hogy a gyógyító így viszonyul hozzájuk. Volt már nem egy rossz tapasztalatuk ezzel. Még házi őrizetben voltak, mikor Cer lába eltört. Sem ő, sem az anyja nem értett a csontforrasztáshoz. Nem akartak kijönni. Végül egy aurort küldtek ki, aki megsajnálta Cert, hisz ő nem tehet semmiről. Hogy most, ez a kedvesség Harry miatt volt-e, vagy a kedélyek kezdenek megnyugodni, nem tudta, de már nem is érdekelte.

Elbúcsúztak a gyógyítótól. A javasasszony meghagyta, hogy egyelőre naponta jelentkezzen nála Cervus. Hozott nekik szendvicseket és sütőtök levet egy kosárban. Mosolyogva mondta, hogy biztos van miről beszélniük.

Hűvös, de napfényes október végi nap volt. Úgy döntöttek, hogy a tónál eszik meg az ebédet. A polip a csápjait napoztatta a víz felszínén. Draco elővarázsolt néhány plédet. Leültek egyre, a többibe beburkolóztak, és enni kezdtek.

– Apa, mi történt? – kérdezte meg hosszú hallgatás után Cer. – Haragszol rám a kígyók miatt? – kérdezte kétségbeesetten a fiú. – A fejemben is így hallottam. Én most...

– Nem, Cervus, – rázta meg a fejét az apja  – minden rendben van már.

– De miért voltam a gyengélkedőn?

– Tudod, mit jelent a Cervus? – kérdezte hirtelen Draco.

– Szarvast. – emelte fel a fejét. – Hagrid azt mondta, hogy fenséges, erős állatok.

– Igen. – bólintott Draco. – De te nem ezért kaptad ezt a nevet. Egykoron fontos ember patrónusa a szarvas. – komorodott el.

– Anya? – tette fel a logikus kérdést Cer.
Draco érezte, ahogy szorul a hurok, de túl kellett rajta esnie.

– Neked nincs anyukád. – mondta ki egy szuszra. Kisfia értetlenül nézett rá. – Van olyan mágia, ami képes életet teremteni. Ha két ember sz… – Elharapta a mondatot inkább. – ...ha két ember elég közel áll egymáshoz, képesek lehetnek életre hívni egy gyermeket, akkor is, ha lehetetlennek tűnik. Igyekezett érthető lenni. Kisfia nagy szemekkel nézett rá.

– Mikor az Abszol úton voltunk ruhát varratni, annak a boszorkánynak nagy volt a hasa. Azt mondtad, hogy kisbaba van benne. – hadarta el Cer egy szuszra. – Akkor én...

– Te az én hasamban voltál. – vágott közbe Draco, mire Cervus lefagyott.

– De ilyet még...

– Ritkán, de előfordul. – erősítette meg Draco.

Kisfia felemelkedett, és közelebb ment hozzá. Kicsi kezével apja hasára simított.

– Itt voltam? – suttogta.

– Igen.

– Akkor nekem, ha nincs anyukám, másik apukám van? – kérdezte bizonytalanul Cer.

A maga tudásával rájött erre azonnal.

– Igen. – bólintott Draco.

A „hogyan kerül a baba a hasba”- dolgot még kerülni akarta. Fia felnézett rá, de a kezét nem vette el. Zöld szeme csillogott. Büszke volt az édesapjára.

– Apu, Harry Potter az apukám? – kérdezte meg hirtelen Cer.

Vágyott rá, hogy így legyen.

– Miből gondolod?

– Érzem. Furát éreztem, mióta megismertem. Szarvas a patrónusa. Megmutatta az egyik, első órán... és azt hiszem, hasonlítok rá.

– Nem is kicsit! – simogatta meg a fejét Draco. – Azon felül, hogy a mása vagy, belsőleg is sok vonást örököltél tőle.

– Mint a kígyónyelvet? – jutott eszébe hirtelen Cernek.

– Azt azért örökölted, mert a Sötét Nagyúr is beszélte, így Harry Potter is. – A kisfiú megijedt. – Még azelőtt születtél, hogy ő eltűnt volna. Ő és Harry különleges kapcsolatban álltak. – Úgy gondolta, ráér még a sok szörnyű részlet. – Így te is örökölted. Ezért fájt a fejed. Hirtelen nagy mágia ért itt, ami miatt feléledt benned ez a rész, de már elmúlt. Harry Potter kivette belőled.

– Soha nem fogom többet azt a rémes hangot hallani?

– Soha többé! – ígérte meg az apja.
Csend állt be. Cer az apjához bújt.

– Apu, ő akar engem látni? – kérdezte tétován Cer.

– Igen. – felelte határozottan apukája.
Ebben biztos volt. Látta a szemében. Megfutamodott, de idővel biztosan helyre zökken minden.

– Akkor miért nem volt a gyengélkedőn? – Hangja szomorú volt. – Eddig miért nem akart engem? És...

– Ne rá légy dühös, – tolta el fiát magától a férfi – ő nem tudott rólad. Nem mondtam el neki. Nehéz idők jártak, jobb volt, ha titok marad.

– Ugye nem baj, ha szeretném őt megismerni? – kérdezte Cer.

Ha az apját zavarná, fájdalmasan, de tudomásul venné.

– Azt hiszem, örülnék neki! – válaszolta a szőke őszintén.

Cer a szemébe nézett. Az apja próbálta az érzéseit mindig elrejteni, de előtte soha nem sikerült. Látta a szeretetet bennük, amit a másik iránt érzett. Harry Potter, Cer apukája iránt.