Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Extra rész

Váratlan...

Harry Potter mosolyogva állt a konyha ajtajában. Elégedetten nézett végig a csillogó helyiségen. Kitett magáért. Remélte, hogy férje ezért különleges figyelmességgel fogja elhalmozni. Mostanában őrülten kívánta. Miután a lányok elaludtak, alig várta, hogy rávesse magát. Hajnalban csak azért kelt korábban, hogy ő ébressze fel a lehető, legerotikusabb módon. Ahogy ez eszébe jutott, ismét vágy siklott végig a testén, de férje nem volt otthon. Elment az ikrekkel az Abszol útra még néhány dolgot beszerezni a tanévkezdésre. Ha eszébe jutott, hogy lányai Roxfortba fognak járni, újra vidult a perverzebb énje. Ott és akkor fog párjával szeretkezni, amikor akar. Senki nem fogja zavarni őket.

Gondolataiban az ajtó kicsapódása akasztotta meg.

– Lemondom az esküvőt – csörtetett be dühösen Cer az ajtón. Harry kerek szemekkel nézett tajtékzó fiára. Orrlyukai kitágultak, úgy fújtatott. Arca vörösen lüktetett.

– Hogy mi? – kérdezte értetlenül Harry.

– Nem lesz esküvő – viharzott el apja mellett Cervus és azonnal a szekrényeket kezdte nyitogatni. Minden ajtónál csak morgott.

– Be is avatsz? – kérdezte Harry és inkább odasétált fiához, hogy kivegye a savanyú uborkával telt üveget fia kezéből, mielőtt a falhoz vágja. A fiatal férfi arcán nem csak harag tükröződött, hanem csalódottság és rettegés.

– Összevesztünk – szólalt meg halkan a fiatalabb.

– Erre rájöttem – simította kezét fia vállára, aki egész testében remegett. – Kérsz teát?

– Lehetne kakaót? – nézett elkínzott arccal Harryre az elsőszülöttje. A fiúból komoly férfi lett az évek alatt. Bejárta a világot. Kitartottak egymás mellett azokban az időkben is. Ennyivel nem lehet vége!

– Lehet – mosolygott rá a férfi, mire Cer lelke kicsit nyugodni kezdett. Szüleinél mindig megnyugvást talált. Talán most is segíteni fognak.

Cer leült a konyhaasztalhoz és magában dohogott tovább. Dühös volt, bár igazából már nem is tudta miért.

Harry elgondolkodva kavarta a kakaót. Elképzelni sem tudta, hogy mi üthetett a fiába, amiért ilyeneket mondott. A két fiú évek óta jól megértette egymást. A hetedik évükben történt szomorú eset még inkább közelebb hozta őket egymáshoz. Az évek, amit külön töltöttek, sem fakítottak ezen. Most pedig, alig három nappal az esküvő előtt ideállít azzal, hogy lefújja az egészet.

Letette fia elé a tejszínhabbal jól megkoronázott édességet, aki ébredése óta most érezte magát a legjobban. Dühe lassacskán lohadni kezdett. Mikor belenyalt a habba, halkan felsóhajtott.

– Hallgatlak – szakította meg elégedett cuppogásait apja.

– Nem tudom – vallotta be. – Most, hogy itt ülök, már nem is tudom igazán. Minden és semmi, de ennek nincs értelme – mesélte tovább. – Összeveszünk mindenen.

– Most költöztetek össze, ez normális – magyarázta Harry. – Évekig éltetek külön, más ritmusban, kell idő.

– Mostanában idegesít – suttogta lehajtott fejjel Cer. – Szeretem, ez nem kérdés, de néha az is irritál, ha csak levegőt vesz. Mikor hazaértem, minden rendben volt. Szabadságot vett ki, de utána elindult a munka neki is, nekem is. Valami, valahol elcsúszott. Ma reggel nem kellett volna mennie, de behívták és én kiabáltam vele. Rám csapta az ajtót. – Ahogy mesélte, egyre lehangoltabb lett. Úgy érezte, hogy a szíve meghasad, ha elveszíti őt. Sóhajtva fordult az uborkásüvegért. Elővette pálcáját és magához reptette. Kivett belőle egy uborkát és a tejszínhabba mártotta. Mikor megízlelte, úgy érezte nem evett még finomabbat.