Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Ötödik fejezet

A kviddics

Véget ért a szeptember, és vele együtt a jobb idők is. Beköszöntött az esős időszak, így a kviddics szezon is. A Griffendél csapata igen foghíjas volt, mert előző évben végzett a fogójuk és az őrzőjük is. Meg kellett tartaniuk a válogatást.

Szombat reggelhez képest az egész nagyterem zsongott. Az egész Griffendél kíváncsi volt a válogatóra, így a kicsiktől a legnagyobbakig kivonult mindenki a lelátókra. Harry sem tett másképp. Régóta nem kviddicsezett már, de mindig szakított időt tenni néhány kört a szabadban a seprűjével. Tornádója most is nála volt. Még a feleségétől kapta az ötödik házassági évfordulójukra. Elkomorodott a gondolatra, de el is hessegette, mihelyt meglátta az arany-vörös mezbe öltözött tanulókat. Ezer emlék tódult a fejébe, és sokban bizony benne volt egy szőke, egykoron undok mardekáros is. Nagyon megváltozott, rá se ismert az ex-griffendéles. Eszébe jutott az is, mi van, ha soha nem olyan volt, amilyennek mutatta magát? Mi van, ha csak ő akarta annak látni, ami. 18 év telt el az első találkozásuk óta. Ott, a talárszabászatban undoknak bélyegezte, és ez nem segített abban, hogy később jóban legyenek. Ránézett a tenyerére. Még érezte a másik puha bőrét... újra akarta érezni... sóhajtva bújt el a lelátó alatt, egy oszlop mellé. Nem akarta megzavarni az edzést, de vágyott látni a játékot. Na, meg nem rég volt holdtölte. Teddy nem volt a helyzet magaslatán. Szerette volna szemmel tartani, és vigyázni rá... rájuk.

***

Teddy és Cer egymás mellett lépdelve mentek a pálya felé. Az előző izgatott volt, az utóbbi, beletörődő. A fekete nem rajongott úgy a kviddicsért, mint Lupin. Nem volt baja a repüléssel, az első órájukon is az első volt, akinek engedelmeskedett a seprű. Az apukája fogó volt, így sokat játszottak megbűvölt dióval. Természetesen ő is drukkolt a saját házának, de semmi kedve nem volt végignézni a válogatást. A feje egyébként is hasogatott már pár napja.

– Ne légy már ennyire negatív! Jó lesz!

– Biztosan. – felelte a másik bizonytalanul.

– Nem ülhetsz mindig a könyvtárban! – csóválta meg a fejét Teddy.

Ebben igazat adott neki a másik.

– Te boldogulsz az évfolyamon legjobban a seprűvel. Jövőre akár jelentkezhetsz is. – lelkendezett a barna.

Ő félt a magasban, így a kviddicset csak a földről élvezte.

– De nem akarok! – vonta meg a vállát Cer. – Megnézem a kviddicset, de játszani eszemben sincs. Szerinted hányan akarnának a seprűről leátkozni? Egy szimpla griffendél- mardekár találkozót nem úsznék meg ép bőrrel.

– Egyszer túllépnek rajta. – érvelt Teddy.

– Úgy száz év múlva! – morogta a kis griffendéles. – Az unokáim talán már nem lesznek árulók, bár ahhoz az kellene, hogy bárki is hozzám jöjjön. – fintorgott.

– Végül is, te is vagy. – jegyezte meg csendesen Teddy.

– Anyám meg lelépett. – vágta rá dühösen a zöldszemű.

Az apja soha nem mesélt róla, de ő nem is volt kíváncsi olyanra, aki elhagyta. Annyit tudott róla, hogy félvér volt. Apja és nagyapja többször ezen vitáztak, mindig ha azt hitték, nem hallja.

– De legalább van apukád. – mondta halkan Teddy.

Cer elszégyellte magát. Igen, neki ott volt a nagyszerű apja, a vele szemben álló fiú viszont soha nem ismerhette meg az övét. Nem fedezhette fel vele a világot.

– Ne haragudj! – szabadkozott.

– Nincs semmi baj. Nem ugyanolyan, de sok időt töltöttem Harryvel. Olyan, mintha lenne egy apukám. – mosolygott a kisfiú. – Neki ennyi sem jutott. Meg Herm néniék is, bár náluk, már ott van Rose és Hugo. És imádom Billéket is. Vic-kel sok időt töltöttem az elmúlt években. Ha majd két év múlva ő is jön, lesz még egy barátod. – mesélte lelkesen Teddy.

Cer kénytelen volt mosolyogni a lelkesedésén.

Folytatták útjukat a lelátók felé. Ott a legfelső sorban, tisztes távolságban a többiektől, helyet foglaltak. Először az őrzőt választották ki. Cer nagy szemekkel nézett, mert szerinte egy-két ember igen nem odavalónak látszott. Végül egy negyedéves, vörös hajú lányt választottak. Ez Cer szerint is jó döntés volt. A fogó kérdése is igen nehéznek bizonyult. Nem jelentkeztek a posztra sokan, és még azok is csapnivalók voltak. Talán csak a kisebb termetű, szőke harmadikos érte el a minimumot.

– Idén sem nyerünk! – sóhajtotta Teddy. – A fogóink csapnivalók, amióta Harry végzett. De talán egy kis edzéssel…

– Ugye, ezt te sem gondolod komolyan! – horkant fel kicsit hangosabban Cer. – Olyan lehetőségeket hagytak ki, ami már szégyenszámba megy!

A megnyilvánulása kicsit hangosra sikeredett, mert a közelebb ülők felé fordultak, és dühösen ráncolták a szemöldöküket. Az átokbaleset óta nem bántották, de szóba sem álltak vele.

– Úgy hallottuk, hogy valakinek a felső sorban gondjai vannak a játékunkkal! – harsogta be a pályát egy mágikusan felerősített hang.

Minden szem Cerre szegeződött, akinek az arcán enyhe pír jelent meg, de felemelt fejjel nézett le a pályára. Egy másodikos kissrác állt lenn, aki nemrég még pár hellyel arrébb ült tőlük.

– Ha esetleg megpróbálnád, Malfoy, – ejtette ki a nevét gúnyosan – szívesen várunk lenn!

Cer nyelt egyet. Ezt most muszáj végigcsinálnia, már csak büszkeségből is. Felállt, és határozott léptekkel elindult lefelé.

– Cer, ez nem jó ötlet! – szegődött mellé Teddy.

Harry is valami ilyesmit gondolt a lelátó alatt, de nem lépett közbe. Valahol a szíve mélyén érdekelte, hogy a fiú milyen.
A zöldszemű leért a gúnyosan mosolygó, három fejjel magasabb végzős elé. A másik barnás-zöldes szeme élénken csillogni kezdett.

– Ott vannak az iskolai seprűk. – bökött nem messze oldalra, ahol egy halomban állt pár igen rossz állapotban lévő darab.
Még rosszabbul néztek ki, mint az órákon használtak. Cer bólintott, odasétált, és kiválasztott egy kevésbé nyúzott darabot.

– Nem vagyunk kegyetlenek, repülj néhány kört!

Cer nem szólt, felült a seprűre, és elrugaszkodott. Ahogy emelkedett, úgy zsugorodtak össze az emberek. Vett egy mély levegőt, és előrehajolt, hogy gyorsítani tudjon. Az iskolai seprű vacak volt és lassú, de aki használta, az kitűnően értett az irányításához. Cer nem szerette a süvítő hangot a fülében, és az arcába csapó menetszelet. A szemüveg is szokatlan volt még neki. Miután megtett pár bemelegítő kört, odarepült a magas sráchoz, aki már a seprűjén ült. Vele együtt öt alak emelkedett a levegőbe. Mind az ötnek a kezében ütő volt. Figyelmeztetés nélkül eresztettek rá két gurkót, akik azonnal Cert vették célba. Még éppen időben tért ki előlük. A szeme sarkából látta, hogy egy cikeszt is útjára indítottak. Ez nem az a gyakorló labda volt, mint a többieknél. Ez valódi volt. Cer tudta, hogy mindent megtesznek, hogy leverjék a seprűjéről. Tenyere izzadni kezdett, meg-megcsúszva a seprű nyelén, de ahhoz túl büszke volt, hogy feladja. Elindult hát a cikeszt keresni, arra, amerről elindultak. Akármerre mozdult, mindenhonnan a gurkók támadták. Társai nem kímélték. Cikázott a levegőben, egyszer még egy hátra szaltót is sikerült megcsinálnia, különben állon veri a labda. Ide-odarepdesett a pályán, szemével folyamatosan az arany labda után kutatva. Egyszer csak megcsillant az egyik karika közelében. Arra vette az irányt, de ekkor egy gurkó eltalálta a seprűjét, ami megingott alatta, ő pedig majdnem lecsúszott. Küszködve, de időben megtalálta az egyensúlyát, így még ki tudott térni a másik labda elől. Az aranynak viszont nyoma veszett megint. Egyre jobban kezdett fáradni és kétségbeesni. Nem győzte a goromba gurkókat kikerülni. Zihálva nézett minden irányba, míg végül nem messze tőle, három társa feje felett meglátta a verdeső labdát. Figyelmen kívül hagyva a többiek nevetését, kikerült két gurkót. A három hajtónak nem volt kedve nevetni, mikor olyan közel került hozzájuk Cer, hogy az ütközés elkerülhetetlen volt. Két lány felsikkantott, a fiú pedig behúzta nyakát. Ekkor a feketehajú felrántotta a seprűt, egy ügyes kézmozdulattal elkapta a cikeszt, majd a túloldalon lebukott. Ekkor hatalmasat rándult a seprűje. Telibe találta mind a két gurkó, így leverve őt a seprűjéről. Zuhanni kezdett. Sikítva vergődött. Majd a távolban felharsant egy ismerős hang, ő pedig lelassult, majd úgy ért földet, mintha egy pehelypaplanra esett volna. Feküdt a homokban, kezében pedig ott verdesett a kis labda.

– Az ég áldjon már meg, Xavier! – harsant egy éles hang. – Majdnem megölted!

Egy alak guggolt le mellé. A Griffendéles csapatkapitány nézett rá aggódó, barna szemekkel.

– Jól vagy?

– Azt hiszem. – felelte kissé fuldokolva Cer.
El sem hitte, hogy túlélte.

–  Hihetetlen voltál! – mosolygott rá az alig húsz perce még gorombáskodó fiú.

– Mr. Lewis! – csendült fel egy dühös hang. – Meg is halhatott volna! Ezt mégis hogyan gondolták? – viharzott be a pályára Harry.
Cer ülésbe tornázta magát, és a férfire nézett, aki tajtékzott a dühtől.

– Potter professzor, sajnálom, én csak…

– Tudom, miért volt, és az igazgató értesülni fog róla! Örüljön, ha nem kap eltiltást év végéig a kviddicstől! – magyarázott tovább Harry.

Senki nem mert megszólalni.

– Egyben vagy? – kérdezte sokkal lágyabb hangon a férfi, mire a kisfiú biccentett.

– Jó fogó lenne! – kezdett bele halkan a fejtetőig vörösödött csapatkapitány.

– Elsősöket nem…

– De maga is elsősként lett fogó! – fakadt ki az egyik hajtó lány, aki sikítva menekült Cer elől.

– Nem az én hatásköröm. – zárta le Harry a témát. – Majd megbeszélheti az igazgatóval.

A fiú nyelt egyet.

– De én nem akarok játszani. – szólalt meg halkan Cer.

A füle még mindig zúgott, ráadásul a fejfájása is felerősödött. Mindenkiben bennszakadt a levegő, még Harryben is.

– Nem is kötelező. – mosolygott a zöldszemű. – Sápadt vagy, fel kellene menned a gyengélkedőre.

– Jól vagyok. – ellenkezett a fiú.

– Húsz métert zuhantál. Valahogy kétlem. – nyújtotta felé a kezét, amit Cervus elfogadott.

Mikor talpra állt, kicsit megszédült.

– Nincs kibúvó! – taszított Harry is egyet rajta.

A fiú kelletlenül megindult a pálya kijárata felé.

– Felelőtlenség volt ebbe belemenned! – korholta egy kicsit a gyereket.

– Mégis végignézte. – morogta halkan Cer, de büszkeséggel töltötte el, hogy a tanára mindent látott.

– Kíváncsi voltam, milyen fából faragtak. Nagyon ügyes vagy!

Ez a mondat jobban esett Cernek, mint az, hogy elsősként be akarják szervezni a csapatba.

– De én nem szeretem játszani. – vallotta be Cer.

– Nem is kell, ha nem szeretnéd, de készülj fel arra, hogy ostromolni fognak! Az igazgató... nos, ő  eléggé griffendéles… – vigyorgott szélesen Harry.

Cer értette a célzást. Ha rábólintana, az igazgató feloldaná az elsősökre vonatkozó szabályokat.

Közben beértek a kastélyba. Felsétáltak a gyengélkedőre. Amikor a javasasszony meglátta őket, csak a fejét csóválta.

– Le sem tagadhatod! – morogta a nő, de azt nem mondta, hogy mit. – Most mi történt?

– Leesett a seprűről. – válaszolta Harry.

– Mit keresett egy elsős a seprűn? – fortyant fel Madam Pomfrey. – Megsérülhetett volna! – sápítozott.

– Igen, de Potter professzor jókor érkezett. – magyarázta Cer.

– Kicsit sápadt vagy. – nézte körbe a nő, miközben varázsigéket motyogott. – Minden jel szerint jól vagy. – felelte pár perc hallgatás után. – Biztos az ijedség okozta. Fáj valamid?

– A fejem, de az már előtte is fájt. – válaszolta Cer.

A javasasszony bólintott, majd a kezébe nyomott egy fiolát. Cer kiitta a keserű folyadékot.

– Nemsokára elmúlik. Mehetsz ebédelni, nem tartalak benn. Ha mégis fájna valamid, gyere vissza! – Rendben. – ígérte meg a griffendéles. – Köszönöm.

– Nincs mit, de vigyázz magadra! Vonzod a bajt. – csóválta a fejét Poppy.

– Menjünk enni! – indítványozta Harry.
Cerrel az oldalán elindultak kifelé, miközben a javasasszony sóhajtva nézett utánuk.

Mikor a nagyterembe értek, hirtelen, mintha félhangerőre állították volna az egész termet. Minden asztaltól feléjük fordultak. Cer vörösödni kezdett. Nyilván híre ment a dolognak. Nem messze Teddy integetett.

–  Még egyszer köszönöm. – fordult Harry felé mosolyogva Cer.

–  Máskor ne kelljen! – borzolta meg a hajnak gúnyolt szénarakást Cer fején.
A kisfiú széles vigyorral huppant le Teddy mellé, miközben Harry folytatta útját a tanári asztal felé. Már megszokta, hogy megbámulják, de ami ott fogadta, azt nem értette. Nem egy kollégája nézett rá zavartan, vörösen vagy épp értetlenül. Hagrid szeme konkrétan kigúvadt. Az igazgató pedig pengevékonnyá szívta az ajkait, úgy méregette. Flitwick professzor meg épp kifelé mászott az asztal alól, mert az emelőpárnák kicsúsztak alóla döbbenetében. Harry nem értette, hogy mi üthetett beléjük. Megvonta a vállát, és a helyére sétált.

– Minden rendben? – kérdezte meg a félóriást mikor leült.

– Igen. – dadogta kissé. – Jól kijössz a Malfoy gyerekkel! – vette halkabbra.

– Aranyos kölyök! – bólintott Harry. – Miért?

– Semmi különös. Azt hiszem, örülök neki. – préselte ki Hagrid, majd jobbnak látta nekilátni az evésnek. Harry is így tett, de lopva még a Griffendél asztalára tekintett, ahol egy zöld szempár őt bámulta.