Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Negyedik fejezet

A Weasleyk és a Malfoyok

– Harry! – vetette a férfi karjai közé magát egy vörös hajú kislány.
A fekete mosolyogva emelte fel a három éves forma kislányt.

– Szia, Rose! – puszilta homlokon a lányt. – Hiányoztatok! – ölelte meg szorosabban.
Ekkor hallotta meg a fura, dobogó hangot, hozzá párosulva valami érdekes torokhangot. Kinézett a vörös fürtök közül. Egy vörös hajú baba tartott felé, hihetetlen gyorsan, négykézláb. Mikor meglátta Harryt, megtorpant, és seperc alatt ült ki oldalra, a popójára. Csendben nézte a férfit. Harry letette Roset, majd beljebb sétált, és leguggolt hozzá.

– Szia, Hugo! – integetett neki, mire a kisfiú a babákra jellemző módon intett vissza: ki- és becsukogatta öklöcskéjét.

– Hugo, állj már meg! – viharzott be az előszobába egy meglehetősen morcos Ron. – Gyere, cseréljünk pelenkát!

A kisfiú egyszerűen elfordult az apjától, és a karjait nyújtotta Harry felé.

– Szóval szökdösünk! – nevetett rá a kisfiúra. – Mit szólnál, ha te meg én vennénk le, mert igen szagos vagy?

Hugo tapsolt örömében.

– Rég megcsíptem volna, ha tudnám, hol a varázspálcám! – morcogta a házigazda. – Örülök, hogy itt vagy! – veregette meg a vállát Harrynek. – Nos, ha tényleg akarod, tudod, merre a szobája. – invitálta be barátját.

A Weasley házaspár London egy jobb kerületében lakott muglik között. Ront ez kicsit zavarta, de hamar megszokta. Egy tipikus angol, emeletes sorház egyik lakásában éltek. Harry átvágott az ízlésesen berendezett nappalin, és feltrappolt a lépcsőn a kisfiú szobájáig. Lerakta a kisfiút a pelenkázó komódra. Elővette a dobozból a puha szöveteket. Hermione mugli születésű volt, de hallani sem akart arról, hogy eldobható pelenkát használjanak. Mikor Rose-t várta, Molly Weasley-vel karöltve kötöttek egy rakat, több méretű gatyaszerűséget, amit egy egyszerű varázslattal vízhatlanná tettek. Levette a nadrágot a kisfiúról, majd lehúzta a kötött gatyát is. A szöveten keresztül azonnal megcsapta orrát a jellegzetes szag. Egy kicsit elfintorodott, de kipattintotta a rögzítő csatot. Nem volt bizalomgerjesztő a dolog, de levette róla az elkoszolódott szövetet, majd az előre bevizezett pamuttal körbetörölgette a ficergő gyereket. A kis szemfüles fordult egyet, így a földre esett a behajtogatott pelenka. Harry próbált újat keresni, de nem volt a fiókban.

– Akkor te mész a padlóra! – tette le a kisfiút, aki pucér hátsóval azonnal eliszkolt a játékai felé. Harry lehuppant a padlóra, és néhány mozdulattal összehajtotta a négyszögletű anyagot megint, majd óvatosan és halkan Hugo után mászott. Hátulról kapta el a gyereket, aki sikítva kezdett nevetni.

– Megvagy! – fújkálta meg a nyakát, mire még jobban kacagott a fiúcska.
Megfogta a gyereket, és visszavitte a pelenkázóra. Alig egy perccel később már pelenkában volt a gyerkőc, aki tovább nevetett Harry grimaszain.

– Hoztam pelenkát, de úgy látom megoldottad. – hallotta meg Hermione hangját.

– Már nem is számolom, hányadik gyerek, akit pelenkázok. – fordult mosolyogva barátnője felé, ölében a felöltöztetett Hugoval.

A nőnek kicsit karikás volt a szeme, nyúzott az arca, amin nem csodálkozott két pici gyermek mellett. Az asszony nézte őt, és látta, hogy a mosolya nem őszinte. Igen, sok gyereket pelenkázott, csak a sajátját nem. Ez fájt barátnőjének is. Dacára annak, hogy Hugoval megszenvedett, vállalta volna, hogy az övékét is kihordja, de két barátjának nem lehetett közös gyereke.

– Menjetek le, addig kitakarítom a pelenkát! – lépett oda hozzájuk.

Lábujjhegyre állt, és nyomott egy puszit Harry arcára, majd a felé kapálózó kisfiáéra is.

– Ron már terít.

Harry lekocogott az emeletről. Az ebédlőben sürgölődött apa és lánya. Harry betette az etetőszékbe a kis Hugot, és kedvtelve nézegette a jelenetet. Idilli volt. Mindig bámulta őket, mikor itt volt.

Nemsokára asztalhoz ültek. Két gyerekkel igen-igen zajos egy étkezés. Hugo visított, hogy neki kell még, ellenben nővérével, akibe bele nem tudták imádkozni az ételt, kiváltképp a zöldbabot. Harry sem rajongott érte, de megette, hogy példát mutasson. Felajánlotta Rose-nak, hogy a felét megeszi, ha nekikezd. A kislány megette. Erre Ron felhorkant, hogy ott tartják Harryt.

Étkezés után Harry és Ron felajánlották, hogy leteszik a gyerekeket. A fürdőszoba csatatér lett, de néhány pálcamozdulattal rendet tettek. Ron fektette Roset, Harry Hugót. A kisfiú nagy szemekkel pislogott rá a kiságyból, majd sírni kezdett, így kivette és dúdolni kezdett neki. Ringatta a csöppséget, miközben a torka elszorult. Mikor elaludt a kisfiú, lefektette és betakarta. Mire leért a nappaliba, barátai már a kanapén ültek egy-egy pohár borral a kezükben. Lehuppant ő is az egyik fotelbe.

– És mondd csak, milyen tanítani? – kérdezte meg hirtelen Ron.

– Érdekes kihívás. – válaszolta  Harry a borába kortyolva.

– Nem fura, hogy ezek a gyerekek a te történeteden nőttek fel? – vetette fel a vörös.

– Megbámulnak, de azt hiszem, míg csak élek, ez így lesz. – sóhajtotta barátja.

– Biztos jó tanár vagy! – mosolyogott rá Hermione.

Ő támogatta az ötletet, hogy ott tanítson, míg elülnek a dolgok körülötte.

– És milyenek a gyerekek?

– Változatosak, de nem különböznek tőlünk. Simán elátkozzák a másikat. – biggyesztette le Harry az ajkait, mert Cer jutott az eszébe. – Az oktatásért felelős osztály ezért indítványozta, hogy egy elsős csak később használhassa a pálcáját, mire megtanulnak vele élni. De sajnos a berögzült dolgokon nem lehet változtatni. – fintorgott.

– Nemrég volt egy csúnya eset. Majdnem a fiú szeme bánta. – mesélte komor tekintettel Harry.

– Ha az én gyerekemmel történt volna, igen csúnyán állna már a haja! – jegyezte meg Ron.

– Ronald! – lökte meg a felesége. – Nem oldhatsz meg mindent pálcával! Mi lett a vége?

– Cer szemüveges lett, a Brown gyerek meg év végéig büntetésben van.

– Minimum kicsapattam volna! – fintorgott Ron.

– Cer? – kérdezte elgondolkodva Hermione. – A Malfoy fiú?

Harry bólintott.

– Odajár annak a görénynek a fia? Megérdemelte! – jelentette ki a Weasley családfő.

– Ron, ez nem vicces! – emelte fel a hangját Harry. – Az a gyerek nem tehet róla, hogy hová született.

– Tudom, hogy te már megbocsátottál annak a szörnyetegnek, de nekem nem megy.
Harry értette ezt. A testvére és sok barátja ott halt meg a Roxfortban.

– Nincs jogunk egy gyereket elítélni az apja tetteiért! – rázta meg a fejét Harry. – Te sem örülnél neki, ha kiközösítenék a gyerekeidet. Vagy ott van Teddy, akinek annyi a „bűne”, hogy Lupin.

– Még szerencse, hogy kijárja az iskolát, mire az enyémek odakerülnek! – morogta Ron.

Tudta, hogy nem tudja meggyőzni barátját, így inkább elhallgatott.

– Az a gyerek fura. – jegyezte meg halkan Hermione, miközben zöldszemű barátját fixírozta. – Voltam kint náluk.

– Mi? – csattant fel Ron. – Te jártál a görény kúriájában?

– Ne hívd így! – pirított rá neje. – És nem, nem a kúriában voltam. Nem ott laknak, hanem Porf - Esek-ben, a Fonó soron – válaszolta halkan a nő.

Harry fejében ezernyi kép tódult. Egy fekete hajú fiú és egy vörös hajú kislány barátsága. Együtt eltöltött gyermekéveik. A férfi, amint a karjai közt hal meg.

– Te mikor jártál ott? – kérte számon Ron.

– A nyáron. Draco kérvényezte, hogy Cervus az Ilvermornyban tanulhasson. Victoria, nem mert hozzá kimenni, így megkért rá. A kisfiú egy értelmes gyerek, hacsak ránéz az ember, fura érzése támad.

– Mert őrült, mint az apja! – morogta Ron.

– Nem, Draco nem őrült. – rázta meg a fejét felesége. – Nagyon más lett. Az a Malfoy, akit ismertünk, már nincs. A kisfiú meg minden, csak nem Malfoy. – rázta meg a fejét. – Ő kérte, hogy a Roxfortba járhasson, így Draco visszavonta a kérvényt. Gondolom, nem könnyű neki. – sóhajtotta.

– Nem, de Teddyvel jó barátok lettek. – válaszolta Harry.

– Király! Griffendél-Mardekár barátság! – fitymálta le Ron.

– Cervus nem mardekáros. – szólalt meg Harry. – A Griffendélbe került.

Erre a mondatra Ron szeme tányérnyira nyílt.

– És az apja nem tajtékzik?

– Nem. – rázta meg a fejét a fekete.

– És nem átkozta szét családostól azt a kisfiút?

– Nem. – felelte Harry.

– És nem sárvérűzte le a nejemet? – fordult a kérdezett felé.

– Nem, teával kínált, – válaszolta az asszony – és a gyerekekről beszélgettünk. Születése óta egyedül neveli a fiát

– Oké, tegyük fel, hogy igazatok van, és megváltozott. Max. annyit ígérhetek, hogyha látom, nem átkozom meg. – vonta meg a vállát Ron.

Ez már több volt, mint amit elvárhattak tőle. Egyszer majdnem belehalt Malfoy merényletébe. Azóta, valahogy nem szívlelte a szőkét. Sok mindenről beszélgettek még, de Harry agya folyamatosan az idősebb Malfoy körül forgott. Mikor a gyengélkedőn látta, fura érzése volt vele kapcsolatban. Most, amit Hermione is mesélt róla, meg ahogy Cert nevelte, biztos volt benne, hogy a férfi teljesen más már, mint régen. A gyomrában fura remegést érzett. Erősen forgott az agya, de nem találta, mikor érezte már ezt, bár biztos volt benne, hogy egyszer már érezte.

Mikor Hugo felsírt, Hermione felszaladt hozzá. Egyedül maradt a két barát. Némán ültek. Mióta Harry és Ginny elváltak, nem maradtak kettesben. Itt volt az ideje tisztázni mindent.

– Ron! – szólalt meg végül Harry. A vörös csak egy morgással jelezte, hogy figyel. – Sajnálom, ami történt!

Ron fürkészően nézett rá. Ahogy a sebhelye kivillant a fürtjei alól, ezernyi emlék rohamozta meg. Nem egyszer haltak meg majdnem, és mégis kitartottak egymás mellett.

– Nincs semmi gond! – rázta meg a férfi a fejét. – Nem volt már ez jó így nektek. Csak tovább mérgeztétek volna egymást. Kifejezetten nagyra tartom, hogy el tudtad engedni őt.

– Hogy van? – érdeklődött a fekete.

– Érdekes, hogy ő is ezt kérdezi mindig rólad. – felelte a másik savanyú mosollyal. – Nézd, tíz évig voltatok házasok. Azt nem lehet csak úgy lehúzni a klotyón, de így lesz jó mind a kettőtöknek. Fiatalok vagytok, még találtok mást magatok mellé.

– Nem hinném, hogy valaha is velem szeretne valaki megállapodni. – fintorgott Harry.

– Ginny nem akart gyermeket örökbe fogadni, de ez nem jelenti azt, hogy más sem akar. Nem értem a húgom álláspontját, de az ő döntése.

Harry értette a nőt. Sajátot akart. A szíve mélyén tudta, hogy nem volt elég erős köztük már a kötelék ehhez. Ha még szerették volna egymást, valószínűleg másképp alakult volna minden. Eszébe jutott az esküvőjük napja. 19 éves volt csupán. Hermione volt az egyetlen, aki megkérdőjelezte a döntését. Talán ő kívülről mindent másképp látott.

***

Draco Malfoy az asztalánál ült, és pergamenek fölé görnyedve dolgozott, mikor is az egyik bűbáj érkezőt jelzett. Sokan nem jártak hozzá, így elfintorodott. Remélte, hogy az anyja jött, és nem az apja. Felállt az asztaltól, és átvágva a nappalin a bejárathoz ment. Mikor kinyitotta az ajtót, szembe találta magát az apjával.

– Szervusz, Draco! – üdvözölte az idősebb Malfoy.

– Szia, apám! – préselte kis Draco. – Miben segíthetek?

– Beszélni akarok veled.

A fiatalabb sóhajtott, majd elállt az ajtóból, és beengedte apját a házába. A kis téglaépület kényelmesen volt berendezve. Két szoba kapott helyet benne, egy könyvtár és dolgozó helyiség, ebédlő, konyha, fürdő. Draco sokat csinosított rajta, mikor beköltöztek, így nagyon otthonos lett. Nyoma sem volt már a szörnyű bútoroknak, a kopott padlónak. Lucius csak fintorgott, mikor körülnézett. Egy kis rásegítéssel még a környéket is sikerült megtisztíttatnia. A kis településből, csinos falvacska lett.

– Kérsz teát? – kérdezte udvariasan a fiú.

– Igen. – bólintott a férfi.

– Foglalj helyet a nappaliban, viszem mindjárt! – szólt még vissza a konyhából.
Lucius lenyelte epés megjegyzését fia életmódjáról, és lehuppant a kanapéra. Draco nem sokkal később visszatért, és letette a tálcát apja elé.

– Nos? – kérdezte, miközben leült apjával szemben.

– Azt csiripelték, hogy az egyetlen unokám griffendéles lett. – köpte undorodva.

– Igen. – bólintott mosolyogva Draco.
Élvezte, hogy ettől kiborult az apja.

– Nem gondolod, hogy…

– Nem! – vágott közbe Draco. – Tudod jól, hogy hogyan történik a beosztás!

– Le kéne azt a vén kalapot cserélni! – morgott a másik a teáját szürcsölgetve.

– Jó helyen van a fiú! – vetette ellen apjának a fia.

– Veszem észre! – fintorgott leplezetlen undorral Lucius.

Draco kezdett ideges lenni. Mindig ugyanaz a lemez ment köztük.

– El is mehetsz! – gorombáskodott Draco.

– Nem élhet így egy Malfoy! – prüszkölte dühösen az egykori halálfaló.

– Nagyon jól élünk, köszönöm. Cervus jó helyen van.

– Ez a név is! – morzsolgatta homlokát az idősebb.

Fia idegei már pattanásig feszültek.

– Semmi baj ezzel a névvel.

– Egy félvérhez tényleg illik! – köpte a másik.

Draco felpattant.

– Évek óta ezt játsszuk! Ő, az én fiam! Úgy nevelem, ahogy akarom! Te is így tettél. És mi lett a vége? Majd ha nem ért velem egyet, fellázad. – kiabálta. – Mindig ugyanaz a lemez! Rémlik, hogy miért szöktünk meg az éjszaka közepén?

– Szégyent hoztál a családunkra! – folytatta a másik hűvös nyugalommal.

– Szerintem meg időben léptem, mielőtt olyan lettem volna, mint te. Örülök, hogy megszületett a fiam.

– Másképp is lehetett volna! – mondta higgadtan az apa.

Draco fülében dübörögni kezdett a vér. A keze remegett a pálcája után.

– Meghaltunk volna!

– Az lett volna a dolgotok! – vágott vissza a másik.

Az ifjabbik szíve fájdalmasat dobbant. Feláldozott volna mindent! Belenézett az övéhez oly hasonló szemekbe, és látta azt, amit sokáig nem akart észrevenni: a szeretet legcsekélyebb szikrája sem csillant bennük. Évekig vak volt. Évekig követte a parancsokat... Élete legszebb délutánja az az egy volt…

– Még szerencse, hogy nem rajtad múlt! – felelte halkan, de ijesztő hangsúllyal a fiatal férfi. – Most pedig menj el, és hagyd békén a családomat!

– Ez a végső szavad? Egy félvér a családod helyett? – gúnyolódott.

– Ha nincs az a félvér, már nem lenne semmi! Idejössz, sértegetsz, és sértegeted azokat, akik fontosak nekem! Menj el, és soha többet ne gyere a közelembe!

– Rendben. Kitagadlak! – kapaszkodott az idősebb az utolsó fegyverébe. – Ha megnősülsz, és lesz...

– Nem, apám! Nem érdekel a vagyonod! Elég viselnem a neved életem végéig. A soha viszont nem látásra! – fordult el a copfos férfi.

Addig levegőt se vett, míg a ház ajtaja be nem csapódott.

Egy kissé remegve lépett a szekrényhez, és töltött magának pár korty lángnyelv whiskyt. Szapora légzéssel ült vissza a fotelba, és kortyolta el az égető alkoholt. Hátravetette a fejét, és hagyta hatni az aranyló folyadékot. Egy picit megnyugodott. Itt volt már ennek az ideje. Nincs szüksége az apjára! Boldogan elélnek Cerrel, ha nem dolgozik, akkor is. Perselus a ház mellett szép kis összeget hagyott rá, és ott volt még a nagyszülei betétje, amit születésekor kapott. Ehhez sem nyúlt, csak tovább növeli az összeget Cernek. Amit a munkájáért kapott, bőven elég volt, de ha nem is lett volna  elég, inkább elmegy hippogriff szart lapátolni, mint az apjához.

Melege lett, így bontogatni kezdte a talárját. Az ujjbegyéhez ért valami kemény. Felegyenesedett, és kihúzta a láncot a szövet alól. Egy kis fiola volt, benne szürkén örvénylő anyaggal. Mennyi idő eltelt már az óta, de ő magánál tartotta, és újra meg újra átélte azt az egy pillanatot. Azonban minden alkalommal elfacsarodik a szíve, ha arra gondol, hogy a túlélésért odaadta. A szája kiszáradt, a teste megremegett. Újra akarta élni, mint lassan tizenkét éve olyan gyakran. Tudja, hogy csak illúzió, egy elfeledett történet, de neki a túléléséhez kellett. Felállt, és visszament a könyvtárba. A fiókból elővett egy kőtálat. Kivarázsolta az üveg dugóját, majd beleöntötte a tartalmát. Mikor fölé hajolt, egy csillogó, zöld szempárt látott. Nem gondolkodott tovább, alámerült egy vágyakozó emlékbe.