Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Nyolcadik fejezet

Elhallgatott múlt

Harry elgondolkodva ült a széken, amit Cer ágya mellé tolt. Nem volt hajlandó tágítani a fiú mellől, de senki nem is erőltette ezt. Miután az első sokkból magukhoz tértek a tanárok, mindenki ment a dolgára. Hagrid Teddyt kereste meg, McGalagony üzenetet ment küldeni Malfoynak. Miss Nesbitt és a közben befutott tanárok pedig a diákokhoz mentek. Madam Pomfrey felvette a kapcsolatot a Szent Mungóval, hogy küldjenek ki egy szakgyógyítót.

Harry csak ült, és a fülébe dobolt az az egy mondat. A hideg futkosott a hátán, ha visszagondolt rá. Nem lehet ő! Az lehetetlen! Ő eltűnt örökre, hisz ott volt! Két éven át kezelték még utána, hogy aludni tudjon. Biztos csak az elméje csinálja. Ez a fiú ártatlan, soha, senki ellen nem vétett. Nem lehet, hogy az apja hazugságot mutat a világ felé. Az az aggódás igazi volt, amit látott az ezüstökben. Ő nem tenne vele ilyet... de ő egy Malfoy, bármily fura is... annyira a nagyapja sem lehet elvetemült. Bár nem egyszer rángatott bele sötét dologba gyereket. Ott volt a naplóincidens. Ginny tizenegy volt csak, és hagyta, hogy egy sötét dolog megfertőzze. A fiát se kímélte. Most lenne lelkiismeret-furdalása? Harryt elöntötte a düh. Ha ennek a fiúnak baja esik őmiatta, maga rángatja vissza az Azkabanba élete hátralevő részére! Nem, nem kérné a csókot, bűnhődjön, szenvedjen a saját elméjétől, amíg csak él.

A kisfiú fölé hajolt. Hófehér arca olyan volt, mintha márványból faragtál volna ki. Hollófekete haja még a meccsről megmaradt állapotában meredezett minden irányba. Harry végigsimított tincsein, de azok nem akartak lelapulni. A homloka hideg volt. Megfogta a kezét újra, és elsuttogta a varázsigét. Muszáj volt a fejébe másznia megint, pedig tiltakozott ellene minden porcikája. Óvatosan, hogy ne zavarjon össze mindent, újra Cer fejében találta magát. Ezernyi emlék kavargott körülötte. Kinyújtotta a kezét, és véletlenszerűen egyhez hozzáért. A kavargás abba maradt, és egy ismerős helyen találta magát. A szoba ugyanaz volt, bár nem annyira ijesztő és lelakott. Nyoma sem volt a félelemnek, és a reszkető kisfiúnak a sarokban.

***

– Cervus Draco Malfoy! Állj meg, de rögvest! – harsant egy ismerős hang, amire Harry elmosolyodott.

– De apa! – ellenkezett egy másik vékonyka tónus.

– Mondtam, hogy ne nyúlj a pálcámhoz! – magyarázta  a mélyebb hang, ami közeledett.

Harry szíve hevesebben kezdett verni. Ekkor lépett be az ajtón Draco, kézen fogva egy hat éves forma fiúcskát.

– Bocsánat, apa! – sütötte le a szemét Cer.

– Nincs semmi baj! – guggolt le a férfi, hogy egy magasságba kerüljön a fiával. – Veszélyes egy varázspálca, ha tudod használni, akkor is, akkor meg főleg, ha nem. Minden boszorkánynak és varázslónak van. Ha eléred a kort, te is kapsz. – A kisfiú szeme erre felcsillant. – De addig is sokat kell nőnöd és erősödnöd, mert csak úgy nem hadonászunk vele. Nem szabad csak úgy átkozódni! Tudod, én is sokat csináltam, és egyszer visszásan sült el.

– A csúnya seb a mellkasodon? – kérdezte ijedten a kisfiú, Harry pedig pocsékul érezte magát.

– Igen. Előbb átkozódtunk, mint megbeszéltük volna.

– Jó leszek, apu! – ölelte át apja nyakát Cer.
Harry torka elszorult, és eszébe jutott megint mennyire elcseszett is ő.

– Most pedig ebéd. – állt fel a szőke.

– Nem szeretem a spenótot! – grimaszolt Cer.

– Nem akarsz pálcát? – nézett vissza huncut mosollyal Draco. A fia elgondolkodott.

– De.

– Ez esetben vár a spenót, hogy nagyra nőj!
A kisfiú húzogatta a száját, de leült enni.

***

Harry elhagyta az emléket. Nem szabadott volna, de újabbat és újabbat nézett meg. Vidám nevetést hallott. Meséket sárkányokról, óriásokról, pókokról és magáról. Egy másikban kergetőztek a kertben. Ahogy nézte az emlékeket, úgy hatolt egyre mélyebbre a másik fejében, míg végül megint a sötétben állt. Ismerős érzés kerítette hatalmába.

– Visszajöttél? – kérdezte a sziszegő hang.
– Mit akarsz ettől a fiútól? – harsant határozottan a férfi hangja, miközben izzadt a tenyere.

– Őt! – felelte vidáman a testetlen hang.

– Hagyd őt békén! – felelte Harry.

– Akadályozd meg!

A dühös semmiség egyetlen mozdulattal lökte el magától. A gyengélkedőn találta magát. A padlón térdelt és zihált, miközben a sebhelye sajgott.

***


Draco Malfoy két nagy szatyorral tért vissza az otthonába. A bűbáj, amit kiszórt rá, azonnal jelezte, hogy keresték. Sóhajtott. Valószínűleg megint munka. Rengeteget küldött neki a minisztérium. Vicces volt, hogy nem tehette be oda a lábát, de azért mindenért őt nyaggatták. Éppen hogy letette a szatyrot, mikor a házat védő egyik bűbáj látogatót érzékelt. Pár perc múlva kopogtattak is. Draco csak remélte, hogy nem az apja. Mikor kinyitotta az ajtót, földbe gyökerezett a lába.

– McGalagony igazgató! – suttogta, miközben a legrosszabb dolgok futottak át az agyán. A nő sápadt volt.– Mi történt Cerrel? – tette fel azonnal a kérdést.
Nem érdekelte, hogy udvariatlan. A fiát akarta látni.

– Leesett a seprűről. – kezdte a nő.

– Ezért nem jön ide az igazgató. Mind estünk már le róla.

– Cer elájult, és nem ébred fel. Velem kell jönnie!

Malfoy fittyet hányva az illemre eltaszította az ajtóból a nőt, és szinte futva ment a ház mögötti tisztásra, ahonnan már tudott hoppanálni. Egy pukkanással tűnt fel Roxmortsban, és indult is futva a kapuhoz, de az nem engedte be.

– Mr. Malfoy, várjon meg! A védővarázs nem engedi be.

– Hogy mi? – dörrent rá idegesen a férfi.

– Minisztériumi rendelet volt. A kastély nem engedi be azt, aki a sötét jegyet viseli.
Draco dühe nőttön nőtt. Még jobban gyűlölte az apját, amiért ebbe belekényszerítette.

– De a múltkor...

– Fel tudom oldani. Jöjjön! – lépett be, miközben intett a pálcájával. – Egyébként felesleges túllihegés.– jegyezte meg, de a szőke férfit nem érdekelte különösebben.
Csak a fiát akarta látni. A gyengélkedőig meg sem állt. Ami ott fogadta szíven ütötte. Cer sápadtan feküdt az egyik ágyon, Harry Potter pedig egy széken ülve dőlt a matracra. Mélyen aludt. Mikor Draco odaért látta meg, hogy fogja a fia kezét.

– Itt hagyom magukat. Várom a gyógyítót.
Malfoy biccentett, majd a boszorkány távozott. Draco halkan megkerülte az ágyat, és nézte a jelenetet. Ha nem lett volna ideges a fia miatt, igen idilli képnek találja.

– Malfoy! – nézett fel álmosan Harry.

– Mi történt a fiammal? – kérdezte jégkékké változó szemmel.

– Bizonyos tekintetben átok ül rajta. – válaszolta a fekete.

Felállt, és biccentett a másiknak, hogy üljön le. Draco a székhez sétált, és átvette Harry helyét.

– Ki? Mikor? Hol? – tette fel a rideg kérdéseket a másik.

Harry megborzongott, ahogy a jéghideg szemekbe nézett. Biztos volt benne, hogy bárkit megátkozna most a férfi.

– Nem tudom. – rázta meg a fejet a tanár. – Fájt egy ideje a feje. A varázserejében van valami furcsa. – vallotta be, de azt ki akarta hagyni, hogy a sebhelye fájt tőle.

– Ki volt? – tette fel újra a vészjósló kérdést Malfoy.

– Senki. – lépett be a javasasszony. – Így születhetett.

–  Az nem lehet! – rázta a fejét a férfi.

–  Zűrös időszak volt. – kezdett bele Harry. – Ki tudja...

– Nem, Potter, – emelte fel a hangját – biztosan állíthatom, hogy nem érte átok.

– Jó, csak…

– Potter, menj el! – pattant fel Malfoy.
Nem akarta most őt nézni.

– Rendben. – adta meg magát a fekete.
Nem volt joga kérdőre vonni őt, akárhonnan is jött.

– Ha kellenék, tudjátok, hol vagyok. – fordított hátat, és kisietett a gyengélkedőről.

–  Ez most nem volt etikus! – szólalt meg Madam Pomfrey, és szúrós tekintettel nézett a férfira.

–  Nem tudom...

–  De, pontosan tudja! – szakította félbe a javasasszony.

Draco beharapta a szája szélét, és inkább leült a fia mellé, s csak nézte őt. Nem volt joga ehhez, tisztában volt vele, de neki már csak ő volt. Megsimította fia hideg arcát, és úgy érezte, összetörik a szíve megint. Némán ült mellette, ki tudja mennyi ideje már, mikor kinyílt az ajtó, és az igazgató jött be az oldalán egy negyvenes, vörösesszőke férfival, akinek az arcán szeplők virítottak.

– Mr. Malfoy, bemutatom Colin Scott gyógyítót.

Draco a kezét nyújtotta, amit a férfi elfogadott. Ritka eset volt ez. Többségében igyekeztek távol maradni tőle.

– Örülök, hogy itt van. – mondta Draco.

– Hadd nézzem a fiatalembert! – lépett közelebb, Malfoy meg hátrébb a két nő mellé.

A gyógyító perceken át vizsgálta a fiút, majd hümmögni kezdett.

– Nagy mennyiségű sötét mágia érte. – jelentette ki, mire Draco sápadni kezdett.
„Ő tette ezt vele!” - futott át az agyán.

–  Magzati korban nem történt valami?

– Nem. – rázta meg a fejét a szőke. – Egyszer volt egy eltévedt hátráltató ártás.

– Az nem ennyire erős. – hümmögött a gyógyító.

– Az anyukája...

– Én szültem. – vágott közbe Malfoy, kimondva élete legnagyobb titkát.

–  Oh! – húzta fel a szemöldökét a férfi. – Így már érthető.

Malfoy nem nézett a nőkre, de fél szemmel látta, hogy az arcuk se rezzent. Valahogy sejtette, hogy nem marad titok.

– De mi?

– A férfiterhesség még a varázsvilágban is ritka, holott minden varázsló képes lenne rá. – Draco szeme tágra nyílt. – Ez egy teremtő mágia, és igen régi. A párnak mágikus szinten is össze kell illeni,  és igen magas mágia szükséges hozzá. Az így fogant gyermekek erős varázslók lesznek, és öröklik az életre hívó mágiákat, tehát a szülőkét. Lemásolódnak lényegileg, és összeforrva kapják meg.

Draco bólintott, hogy érti.

– Ez miben segít nekünk?

– A fia mágiája szennyezett. A mugli világban létezik vérátömlesztés, kb. ez is olyan lesz. A mágiáját kell átmosni. Mivel egyedi, csak a szülők jöhetnek szóba.
Draco gyomra ugrott egyet.

– Csináljuk! – bólintott a férfi, aki bármit megtett volna a fiáért.

– Előbb megvizsgálom önt is. – lépett hozzá a gyógyító.

Rászegezte a pálcáját, és varázsolni kezdett. Dracon kellemes bizsergés szaladt végig. Mikor befejezte, sajnálkozva nézett a szürke szemekbe.

– Nem jó a mágiája hozzá.

– Az nem lehet! – csattant fel Malfoy.
Nem hagyhatja cserben a fiát, dobolt az agyában.

– Ez biztos tévedés!

– Nem. Van egy egyedi vonás a fiúban, amit nem láttam még. – csóválta a fejét a gyógyító.

– Scott gyógyító! – lépett előre Minerva. – Horcrux okozhat ilyet?

A férfi lemerevedett. Az utóbbi egy évtizedben rengeteget kutattak ez ügyben, és megtettek mindent, hogy az eljárás pontos menetét titok övezze, nehogy megismétlődjön minden. Maga Dumbledore kezdett neki, majd adta tovább.

– Elméletben, de ez nem bizonyított. – válaszolta. – Az tudjuk, hogy hatással van az illető agyára, lelkére, varázserejére. Logikusan az jönne ki ebből a mi esetünkben, hogy igen. Ehhez meg kell vizsgálnom a másik félt.

Draco elsápadt. Nem volt benne biztos, hogy ez a megfelelő alkalom.

– Mr. Malfoy, ön dönt. – szólalt meg az igazgató.

Draco a fiára nézett. Csekély ár néhány átok az életéért.

–  Tudja? – kérdezte halkan.

–  Szerintem ő az egyetlen, aki nem. – volt a válasz.

Nem volt mit tenni. Ennek most jött el az ideje. A szőke férfi nagy levegőt vett, és kisétált a gyengélkedőről. Bármi is várt rá, a fia fontosabb volt. Futva tette meg az utat, és idegesen kopogott be a faajtón, ami nemsoká ki is nyílt.

–  Potter, beszélnünk kell!
Harry kissé megdermedt, mert a szőke igen sápadt volt.

–  Gyere be! – invitálta beljebb.
Draco belépett, majd idegesen járkálni kezdett. Egy Malfoyra nem jellemzően a kezét is tördelni kezdte.

–  Italt? – próbálkozott Harry.

–  Nem. – állt meg a másik, és nézett végre bele az igéző, zöld szemekbe. Úgy érezte, újra elveszett bennük. – Segítened kell a fiamon! – bökte ki.

–  Szerintem nem jótól kéred. – vonta fel szemöldökét a fekete.

– Harry! – kérte a keresztnevén szólítva, amitől az illető elképedt. – Mentsd meg a fiúnk életét!

Ez volt az a mondat, amiről Harry azt hitte, soha nem fogja hallani...