Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Hatodik fejezet

Az áruló, a vérfarkas és a sárvérű

Draco Malfoy épp a konyhában tevékenykedett. Most már magabiztosan mozgott a helyiségben. Mikor beköltöztek, a legegyszerűbb konyhai varázslatokat sem ismerte. A saját kárán tanulta meg, mit, hogyan kell csinálnia. Vett könyveket, és együtt fedezték fel fiával a konyhaművészet rejtelmeit. Rengeteg maszattal, néha pukkanásokkal járt, de nem számított, mert az egészet egy bájos gyerek kacaja kísérte.
Sóhajtva támaszkodott neki a pultnak, miközben a lábasban a fakanál kevergette az ételt, a mosogatószivacs bőszen tisztította az edényeket. Egyedül érezte magát a férfi. Nem számított rá, hogy ennyire fog hiányozni a fia.

Ekkor szólalt meg a vendéget jelző bűbáj. Draco elfintorodott. Remélte, hogy nem az apja érkezett megint. Az ajtón kopogtattak, így odasétált. Anyukája várt bebocsátást. A nő valaha gyönyörű volt, de az elmúlt évek neki sem kedveztek. Férje megkeserítette az életét.

– Szia, anya! – mosolyodott el Draco.
A háború óta hihetetlen jól kijöttek. Sokszor megvédte őket apjától.

– Gyere be!

– Szia, fiam! – lépett be, és puszilta arcon fiát. – Finom illata van.

– Mindjárt kész. Eszel velem? – érdeklődött.

A nő bólintott. Draco pár pálcaintéssel megterített, a ragun kicsit hűtött.

– Beszélnünk kell! – nézett Cissi a fiára.

– Gondolom, apu elmesélte. – Bólintás volt a válasz. – Nem másítok.

– Tudom, és megértem. Én is ezt tettem volna a helyedben. – szorította meg az ifjú Malfoy kezét az asztal tetején.

– Nélküled nem éltük volna túl. – suttogta a szürkeszemű.

– Azt tettem, amit anyai szívem diktált. A legjobb döntés volt. Kaptam egy csodálatos gyermeket, és unokát. Azonban apádnak igaza van. Meg kellene...

– Nem nősülök! – reagált hevesen Draco.

– Nem is kell. Csak válassz társat! – kérlelte az asszony.

– Nem akarok. – fordította el a fejét a férfi.
Tekintete elsötétedett, ahogy eszébe jutottak az emlékek, érzések.

– Még mindig? – a nő hangja halk volt, de áradt belőle a gyengédség.

Nem vetette meg fiát az érzései miatt. Sőt! Csodálta, amiért évek óta kiállt mellettük, de nem akarta egyedül látni. Fájt neki látni a vágyakozást rajta, és tudni, hogy soha nem kaphatja meg, amit szeretne.

– Örökké! – motyogta Draco.

Csend állt be. Összenéztek. Narcissa látta fia szemében az őszinte érzéseit, amelyek nem változtak az évek alatt. Most talán lenne rá esély, hisz egyszer már megtörtént.

– Nem gondolod, hogy tudnia kellene, főleg, hogy...

– Nem! – válaszolta hevesen Draco. – Beszéljünk másról!

A nő nem értett egyet, de nem akarta idegesíteni fiát.

– Apáddal elválunk. – számolt be arról, amiért igazából jött.

Draco nem lepődött meg. Ideje volt már. Soha nem szerették egymást, csak kötelező volt, ahogy ő maga is.

– Talált mást, és gyerekük lesz.
Erre a mondatra prüszkölve köpte ki a levest a fiú.

– Nem idős már hozzá? – köhögte.

– Húsz évvel fiatalabb a boszorkány apádnál.

– Akkor lesz örökös. – köpte dühösen.

Nem értette az apja múltkori lépését.

– Lány lesz. – felelte Mrs. Malfoy gúnyos mosollyal a szája szélén.

Ezért volt hát, futott át Draco agyán. Azért jött el, mert tetszik, nem tetszik az apjának, a nevet ő viszi tovább, bármennyire is gyűlöli.

– Veled mi lesz?

– Kiélvezem végre, hogy szabad lehetek. – felelte boldogan. – A Black vagyon elég lesz életem végéig. Az örököse te leszel.

– Anya, én...

– Kisfiam, tudom, hogy nincs rá szükséged, de én nyugodt leszek, hogy te és Cer, esetleg a további gyerekeid örököltök. – húzta mosolyra az ajkait.

Draco csak megforgatta a szemét.


***

A kviddicses eset óta a diákok próbáltak Cerrel normálisan viselkedni, amit a fiú undorral fogadott. Akarták őt a csapatba, de a fiú hajthatatlan volt. Mindenhol megtalálták, így lassan csak a Teddyvel közös szobájukban tudott elbújni, amit néhány bűbájjal le tudott zárni. Nem volt kedve hozzá, hiába kapott rá engedélyt. A csapatkapitány minden szünetben megtalálta, így nem egy óráról késett már el, ami bosszantotta. Miért nem hagyják tanulni? – járt dühösen a fejében. Nem értette, hogy miért nem fogadják el a döntését. Épp vége volt a bűbájtannak, mikor meglátta a folyosón a barnahajú végzőst. Azonnal hátraarcot csinált, és a hömpölygő tömeg rosszallására figyelmet sem vetve elindult az ellenkező irányba. A Sötét varázslatok órája következett. Örült volna, ha arról nem késik el, így egy hosszabb utat szemelt ki magának. Ráadásul Teddy is a gyengélkedőn volt, mert az utolsó fejfájás-csillapító üvegcsét Cernek adta oda, akinek nem nagyon használt. Tompult ugyan a lüktetés, de el nem múlt. Lehet, barátjának van igaza, és meg kellene nézetnie magát, mert ez nem normális. Az éjszaka közepén arra kelt, hogy ordít a szobatársa. Azonnal némította. Nem akarta, hogy megijedjenek a többiek. A másik vergődött az ágyban, hideg verejték folyt végig az arcán. Cer mit sem törődve a szabályokkal, kirontott a toronyból. Nagyjából a második fordulóban futott bele Mr. Williambe, aki Átváltoztatástant tanított. A férfi le akarta szidni, de mikor látta, hogy sápadt, azonnal tudta, hogy baj van. Teddyt a gyengélkedőre vitték. Reggel még eszméletlen volt.

Gyorsan szedte a lábait, nem is nagyon nézett maga elé. Meg is lett a baleset, valakivel összeütköztek, és mind a ketten fenékre huppantak a földön.

– Oh, ne haragudj! – pattant fel Cer előbb, hogy a kezét tudja nyújtani a szőke hajú, szürkeszemű fiúnak.

Látásból ismerte őt. Hugrabugos volt, és igen csendes. Kivörösödött arccal nézett fel rá, majd kicsit remegve nyújtotta a kezét. Ceré sem volt nagy, de ahogy megfogta az apró kezet, elcsodálkozott a másik piciny ujjain. Ahogy talpra segítette társát, végignézett a nála alacsonyabb fiún, aki idegesen piszkálta kopott talárjának ujját. Nagyon vékony volt, és remegett. Ezüstjei szinte ordítottak a félelemről.

– Semmi baj! – mondta halkan a fiú.

– Erre futott a sárvérű! – harsant fel egy éles hang, mire a megszeppent ezüstszemű ijedten nézett Malfoyra.

A fekete nem gondolkodott, belépett a másik elé. Épp ebben a pillanatban érkezett meg három harmadikos mardekáros.

– Oh, az áruló! Nézzétek, hogy védi a kis sárvérűt!

– Fogjátok be! – emelte fel dacosan a fejét Cer.

– Különben mi lesz? – kérdezte a patkányképű fiú. – Megátkozol, pápaszem?
Cer arca lángra gyúlt. Benyúlt a talárja alá, hogy megmarkolja a pálcáját.

– Ahhoz előbb kellene felkelni! – nevette a másik, egy kapafogú, vörös, szeplős srác.
Felemelte a pálcáját, és elkiáltotta magát, de Cer reflexei jók voltak.

Az átok lepattant a maguk elé varázsolt pajzsról. Ezután három pálcával nézett farkasszemet. Vett egy mély levegőt. A fiú a háta mögött hozzásimult, és egész testében reszketett. Cer is félt. Nem akart senkit bántani, de úgy érezte, ebből másképp nem jöhet ki.

– Szaladj el, feltartom őket! – súgta a háta mögé.

A másik nem válaszolt.

– Az árulóból a sárvérűek és korcsok védelmezője lett! – nevették az idősebbek.

– Ne hívd így őket! – szólalt meg parancsoló hangon Cer.

– Apád egy gyáva, hasz… – nem tudta befejezni, mert a talárja alja meggyulladt, amit követett a másik kettőé is, akik ijedten kezdték oltogatni a lángoló ruhadarabokat.

– Gyere! – húzta el Cert a másik fiú.

Felkapták a táskájukat, és futásnak eredtek. Hallották a szitokáradatot, amit az idősebbek kiabáltak. Meg sem álltak, míg legalább négy emeletet nem tudtak maguk mögött, egy kihaltabb folyosón.

– Köszönöm. – zihálta Cer.

– Inkább én! – mosolygott rá a másik. – Elterelted a figyelmüket. Szép védővarázslat volt! – dicsérte meg a hugrabugos.

–  A te tűzvarázslatod sem volt rossz! – bólintott Cer.

– Lelökhetnéd a következő meccsen a seprűjéről! – jegyezte meg a szürkeszemű.
Malfoy elkomorodott.

– Ne haragudj, – szabadkozott a másik – csak kicsúszott… mármint hallottam, mi történt a válogatáson... és… – dadogta.

– Ellenetek játszunk. – ráncolta a szemöldökét a griffendéles.

– Nem. Nincs új őrzőnk, így csak a következő meccsen játszunk. A Mardekár lesz az ellenfeletek. – magyarázta hevesen a fiú, mire Cer elhúzta a száját.

– Ha tényleg olyan jó vagy, mint mondják, én kiállnék. – húzta széles vigyorra az arcát a másik. – Egyébként Oliver Benward. – nyújtotta a kezét, amin Cervus elsőre meglepődött, de elfogadta.

– Cervus Malfoy. – mutatkozott be.

– Tudom. – mosolygott kedvesen Oliver.
Cer nem szólt, nem akarta elrontani ezt a békés pillanatot. Most következik az, amikor szépen hátat fordítanak neki.
– Mármint, hallottam rólatok, mióta itt vagyok. Bár sokminden történt hirtelen. – vallotta be zavartan. – És… ne haragudj! – kért ismét bocsánatot, amin már Cernek is el kellett vigyorodnia. – Minden új, és…

– Megértem. – bólintott a griffendéles. – Kemény lehet, ha egyszer valaki úgy állít be hozzátok, hogy varázsló vagy. Mit szóltak a szüleid?

– Nincsenek szüleim. – vallotta be szemlesütve Oliver. – Három éves lehettem, mikor meghaltak.

– Sajnálom. – mondta halkan Cer.
A szíve sajgott a fiúért. Neki sem volt könnyű, mert úton-útfélen gorombáskodtak vele, de a szemben álló fiú nagyon elveszettnek tűnt.

– Délután van kedved velem tanulni? – csúszott ki a száján a kérdés, mire átgondolta.

Az ezüstös szempár azonnal felragyogott, ami boldogsággal töltötte el Cert. Volt valami a fiúban, ami vonzotta az ifjú Malfoyt. Újra végignézett rajta. Hihetetlen szőke haja rövidre volt nyírva. Cer szerint hosszabban jobban állna neki, de biztos oka volt annak, hogy ennyire lenyíratta. A bőre fehér volt, de az arca vörösesre színeződött Cer tekintetétől.

– Igen! – bólintotta hevesen. Oliver még elveszettebb volt, mint ő. – Szerintem elkéstünk óráról. – szólalt meg tétovázva a szőke.

– Oh, – nyikkant fel Cer – Harry Potter!

– Tényleg igaz, amit róla mesélnek? – bukott ki a nem meglepő kérdés Oliver száján.
Mélyvörös lett tőle azonnal.

– Igen. – erősítette meg Cer bólintva – Apu vele járt egy évfolyamba, de most menjünk! – fordult el.

– Mesélsz majd a varázsvilágról? – szólt utána a másik.

Cer visszafordult.

– Igen. – mosolygott, mire a másik zavarában elfordult, Cer pedig vidáman indult meg órára.

***

Cer alig várta a tanítás végét, hogy végre megnézhesse Teddyt. Mihelyt vége lett az utolsó órájának, máris rohant a gyengélkedő felé. El akarta kerülni Lewist. Épp bekanyarodott az egyik folyosón, mikor teljes erőből nekicsapódott valakinek. Aznap már másodszor találta magát a fenekére huppanva.

– Ne haragudj! – nézett fel.

Egy ezüst szempárral találkozott a tekintete. A szőke fiú szélesen mosolygott rá, ami jólesett Cernek.

– Téged kerestelek. – szólalt meg félősen Oliver, majd elbizonytalanodott – Én csak... tudod, beszéltük... de ha dolgod van..

– Lewis elől futok. – vallotta be a griffendéles.

– Értem. – felelte zavartan a másik.
Már felállt, és idegesen téblábolt.

– A gyengélkedőre megyek. Gyere velem! – mosolygott a szürkeszeműre.

Valamiért már elsőre megkedvelte a másikat. Furcsa érzése volt vele kapcsolatban, de nem tudta igazán megmagyarázni. Azt tudta csak, hogy az ezüstös szempárt látni akarja minden nap.

– Nem gond? – kérdezte halkan a hugrabugos.

Cer elmosolyodott. A másik nagyon félénk volt, amit megértett. Szülei nincsenek, és hirtelen egy varázslóképzőben találta magát.

– Nem ajánlottam volna fel. – felelte szelíden a zöldszemű.

Felvette Oliver táskáját, és a kezébe adta, majd elindultak Teddyhez. Az ifjú Lupin már ébren volt, és széles mosollyal fogadta barátját, bár egy kicsit meghökkent a váratlan látogatótól. Amikor látta, hogy a szőke fiú nagyon tart tőle, mosolyogva köszöntötte.

Vacsoráig beszélgettek, tanultak, majd hárman indultak el a nagyterem felé, ami felkeltette mindenki figyelmét. Halk suttogásként szaladt végig a mardekáros asztalnál, hogy együtt az áruló, a vérfarkas és a sárvérű. Ez azonban egyáltalán nem érdekelte a három fiút.