Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Huszonkettedik fejezet

Meglepetés

A három jóbarát újra elválaszthatatlan lett. A közös órákon egymás mellett ültek, délután pedig siettek a könyvtárba, hogy együtt tanulhassanak. Cer és Oli kapcsolata is visszazökkent a rendes kerékvágásba, bár elhallgatták Teddy előtt, hogy ki kapta a szívet. Cer eltette. Úgy gondolta, hogy megtanul valamilyen tartósító bűbájt, hogy örökre vele maradhasson. Remélte, hogy Oli is ott lesz vele, amíg csak él.

Harry örült annak, hogy minden rendbe jött a fiúk között. Ő azonban nem érezte jól magát. Fáradt volt. Nem is emlékezett mikor érezte magát ennyire kimerültnek. Ingerlékeny is lett. Egyik nap ordított  a harmadikos hugrabug-mardekár csapattal, mert nem vették komolyan a védőbűbájokat. Olyan ideges volt, hogy az ablakok is berobbantak hatalmas robajjal. A zajra becsörtetett Mr. William is. Nem értette, mi történt. Harry vörös arccal kiabált, a gyerekek meg tágra nyílt szemmel nézték. Nem voltak hozzászokva, hogy így kiakadjon a Kis Túlélő. Pontot szokott levonni, nem magából kikelve üvölteni. A fél társaságot büntetőmunkára ítélte.

Miss Nesbittel is összevitatkozott, mikor újra Teddyre panaszkodott. Nem volt túl kedves, amit mondott neki. Majd Teddyt is elővette. A fiú értetlenül állt a szoba sarkában, míg a férfi idegesen tett szemrehányást. Cerre is rákiabált, mert a fiú nem tudott várni. Nem akarta, csak jött.

A hétvégéhez közeledve inkább nem szóltak hozzá. Madam Pomfrey felajánlotta, hogy ad nyugtató bájitalt, mert kialvatlannak tűnik. Morogva közölte, hogy hattól hatig alszik, de hasfájásra adhatna valamit, mert úgy remeg, hogy elhányja magát. Nem segített az sem. Szombat reggel pocsékabbul érezte magát, mint előző nap. Mikor felállt, a gyomra ugrott egyet. Még épp elért a WC-ig, hogy ne hányja össze a szobáját. A kagyló fölé görnyedve öklendezett, miközben a gyomra kavargott, és még a könnyei is kicsordultak. Percekbe telt, míg megnyugodott. Ült a falnak dőlve, lehunyt szemmel. Csak Dracora gondolt, hogy nemsokára találkoznak. Ha megfertőzi, akkor is elmegy hozzá. Ezt várta egész héten. Maximum együtt fetrengenek, ha a szöszi is elkapja.

Mikor már nem émelygett, felállt. Eltakarított maga után. Mire végzett, a gyomra korogni kezdett. Gondolkodott, lehet, nem kellene ennie, de olyan éhes lett. Felöltözött, és lesétált a nagyterembe. Egyszerre sok illat tódult az orrába. Egy pillanatig ki akart onnan fordulni, de megemberelte magát.

–  Mondták már, hogy pocsékul nézel ki? – köszöntötte Hagrid.

–  Neked is jó reggelt! – morogta, míg leült mellé.

Végignézett az asztalon. A gyomra forogni kezdett.

–  Meg kellene nézetned magad Poppyval, mert valami járvány van. – javasolta a félóriás.

–  Jó. – nyögte Harry, majd megakadt a szeme a rántottán, és mellette az áfonyalekváron. Értük nyúlt. A tojás tetejére jó adag sötét édességet tett. Mikor az első falatot a szájába vette, úgy érezte, hogy ilyen finomat még soha nem evett. A gyomra is egyetértett vele.

–  Harry, ez így biztos, hogy jó? – hallotta meg Rubeus hangját.– Tojás és lekvár.
Kérdőn nézett rá.

–  Miért? Mi baj lenne vele? Bár egy kis savanyúság még dobna rajta. – vonta meg a vállát.

Hagrid guvadó szemmel nézett rá. Mikor a tojás tetejére még egy kanál lekvárt tett barátja, az ő gyomra fordult fel.

–  Te nem vagy éhes? – nézett fel a tányérjából Harry.

–  De. – felelte gyorsan Hagrid, és a tányérja felé fordult.

Harry is így tett volna, de a szeme sarkából észrevette, hogy a kollégái mind őt nézik.

–  Most mi van? – fakadt ki. – Nem ehetem azt, amit akarok?

A poharak az asztalon remegni kezdtek.

–  Nyugodj meg, Harry! – kérte az igazgató.

–  Igen? – kérdezett vissza idegesen.  – Akkor hadd egyem azt, amit akarok! De mindegy is! – lecsapta az evőeszközöket. – Majd Draco ad azt, amit enni akarok. – ugrott fel.
A nagyterem ajtaja döndülve csapódott be, mikor a tanári mellékajtót becsapta maga után.

Dühös léptekkel sétált át a kastélyon. Hogy képzelik, hogy nem ehet azt, amit akar? Nehogy már megmondják, mit csináljon! Azt hitte, ezen már túl vannak. A Kis Túlélő nem pattog úgy, ahogy mások akarják! Ingerülten hoppanált. A rétről csörtetve ment az ajtóhoz, és rontott be a házba.

–  Mondd, hogy van savanyú uborkád! – kiáltotta el magát Harry.

–  Akad. – lépett az előszobába Draco.
Meg akarta csókolni Harryt, de ő elfordult, és a konyhába ment. Kis kutakodás után talált egy üveggel a baracklekvár mellett. Azt is kivette.

Malfoy nagyra nyílt szemekkel nézte, ahogy kedvese az uborkát belemártotta a lekvárba, majd enni kezdte. Komolyan küzdött a rosszulléttel, de úgy nézett ki, a szerelmének ízlik.

–  Minden rendben? – kockáztatta meg.

–  Most már igen! – bólintott  mosolyogva két uborka között.

–  Lassabban is lehet. – lépett oda hozzá a szöszi, hogy letörölje arcáról a maszatot. – Nem veszi el senki.

–  Örülök neki. Azt hiszem, meg is átkoznám, aki megpróbálná.

Draco meghökkent. Így sem hallotta még beszélni Harryt, de nem szólt. Úgy gondolta, hogy elmondja a másik, ha van valami. Megvárta, míg az üveg felét eltünteti.

–  Ez jólesett! – mosolygott már kedvesen Harry, miközben megtörölte az arcát.

–  Izgató téged evés közben látni! – lépett hozzá Draco.

Átölelte a derekát, hogy végre magához húzhassa. Harry boldogan bújt hozzá. Úgy dörgölőzött, mint egy kiscica.

–  Majdnem dorombolsz. – nevetett Malfoy. – Hiányoztál!

–  Te is! – bújt még közelebb a fekete.
Így akart maradni.

–  Csókot sem kapok? – méltatlankodott Draco.

Harry nem akart mozdulni, ami fura volt párjának, így ő mozdult. Rásimította ajkait a másikéra. Egészen izgató volt az ecetes-lekváros esszencia. Lassan csókolta, miközben kezei végigsiklottak a másik hátán, csípőjén, majd megálltak a fenekén.
Harry megrezzent. Ő nem akarta ezt. Ő csak bújni akart, és aludni.

–  Ne! – tolta el magától kedvesét, aki értetlenül nézett rá.

Soha nem utasította még vissza a másik. Azt sem bánta, mikor az előszobában tette a magáévá.

–  Baj van? – kérdezte ijedt tekintettel.
Remélte, hogy nem akarja elhagyni a másik. Azt nem élné túl.

–  Nincs, csak most nem akarom. – lépett el mellette Harry, és a nappaliba sétált.
Fáradtan huppant le a kanapéra. Draco értetlenül követte, és mellé ült. Harry gondolkodás nélkül ült az ölébe, és hajtotta fejét a vállára. Jól érezte így magát. Draco viszont nem. A nyakát érő lélegzet felkorbácsolta a vágyait, amit egész héten igyekezett kordában tartani. Érezte, hogy ágyéka feszülni kezd.

Harry is észrevette, és megmerevedett ültében.

–  Sajnálom, csak egész héten...

–  Idejövök, és azonnal tegyem szét a lábam, ugye? – kiabálta Harry, miközben felállt kedvese öléből. Most is érezte, hogy képtelen fékezni magát. – Ha nem kefélhetsz meg már az előszobában, nem bírsz magaddal!

–  Ez nem igaz! – csattant fel Draco. – Tudod jól, hogy többre tartalak, de annyira szeretlek, hogy kívánlak állandóan.

–  Hát most ne érj hozzám! – tolta el a kezét, amit felé nyújtott párja.

Draco semmit nem értett. Mi történt a kedvesével?

–  Nem fogok. – ígérte Draco.

Harry összevont szemöldökkel nézett rá.

–  Valóban? – simította kezét párja ölére.
A másiknak még mindig merevedése volt.

–  Az, hogy áll a farkam, még nem jelenti azt, hogy az akaratodon kívül tennék bármit is. Tizenkét éven át bírtam. – dacolt a szöszi.

–  Mostanában azonban nem bírod! Alig lépek be, nekem esel! – köpte dühösen Harry.

–  Soha nem tiltakoztál! – fakadt ki Malfoy.

–  Nem, mintha esélyem lett volna egyszer is! – gúnyolódott Harry.

–  Van pálcád, baszd meg! Használd! – kezdett kiabálni Draco is.

–  Az a te szokásod! – bökte oda Harry.
Nem is tudta, mekkora fájdalmat okozott most ezzel a másiknak.

–  Menj el, Potter! – szólalt meg csendesen, de fenyegetően Draco.

–  Megyek is! Keress más segget! – viharzott ki az előszobába.

Felhúzta a cipőjét és a köpenyét, majd becsapta az ajtót maga után. Draco megkövülten ült a kanapén. Most zavarta el a szerelmét! A szíve vadul lüktetett. Felpattant, és utánaszaladt, de mire a rétre ért, a másik már elhoppanált. A szőke férfi csak állt a hűvös levegőn. Semmit nem értett. A savanyú uborkától hogyan jutottak a szakításig? Most körvonalazódott benne, hogy mit tett. A szíve elfacsarodott. Kidobta! Összekuporodott. A szívére szorította a kezét, ami lüktetett. Felzokogott a réten guggolva.

                                                                               ***

–  Adj valamit a gyomromra! – tört rá Harry a Weasley családra.

Ron felvont szemöldökkel nézett rá.

–  Majd kiugrik. Utána meg légy szíves, végezz ki! – trappolt a konyhába.

–  Jó reggelt, neked is! – ment utána Ron.
Addigra Harry Rose megmaradt pirítósát rágta undorodva.

–  Sütök újat. – ajánlotta fel Ron.

–  Inkább üss le! – kérte. – Szétbarmoltam mindent!

Ron kérdőn nézett barátjára.
–  Azt hiszem, most dobott Draco! – mondta csendesen.

Ahogy a düh csökkent benne, úgy kezdett fájni a mellkasa bal oldala.

–  Összevesztetek?

Harry bólintott.

–  A párok szoktak. Hermioneval, mikor összeköltöztünk, napi tízszer vesztünk össze.

–   Én voltam a hülye! – sóhajtotta a barátja.

–   Akkor kezdd te a békülést! Nézd, a hideg kiráz tőle még mindig, hogy ő kell neked, de boldog vagy mellette, ha most nem is kerek minden.

–  Rettenetesen viselkedtem! – kezdett kétségbeesni. – Mi van, ha most szúrt el mindent? Adj már valamit a gyomromra!
Ron benyúlt a szekrénybe, és elővett egy flakon kólát. Harry kétkedve nézett rá.

–  Hidd el, hogy jó! Mikor Herm terhes lett Hugoval, csak ez segített. A reggeli hányás után megitta, és megnyugodott a gyomra. – mesélte.

–  Emlékszem. – kortyolt bele a fekete italba Harry.

Mihelyt a gyomrába ért, kezdett csökkenni a hányingere.

–  Egyszer lehányt.

–  Örülj, hogy csak egyszer! – emlékezett mosolyogva Ron.

Mivel a múlt volt már, megszépült.

–  A hangulatingadozásai rosszabbak voltak. Egyik percben bújt, a másikban pálcát szegezett rám, hogy ha hozzá érek, megátkoz. Percek alatt futóbolond lett. Vagy a nutella savanyú uborkával! – nosztalgiázott Ron, miközben barátja itta a kólát. – Olyanokat evett, amitől bárki elhányja magát.

Harry azonnal félrenyelt. Köhögve köpködte szét az üdítőt. Ijedten nézett Ronra...

„Az nem lehet!” – vert gyökeret benne egy elképzelés.

– Én is így reagáltam a tojás-lekvár kombinációra, hidd el! – húzogatta a száját.

Harry nekihátrált a konyhapultnak. Az agya ezerszeres sebességre kapcsolt. Átfutott rajta, hogy a fél iskolát meg akarta átkozni. Ha valaki nem úgy szólt hozzá, igen ingerlékenyen reagált. És a ma reggel. A fáradság, a hányás. A tojás... Malfoy.

–  El kell mennem! – szólalt meg elsápadva.

–  De...

–  Majd folytatjuk. – tette a talárja zsebébe a maradék italt.

Köszönés nélkül hagyta el a házat, és hoppanált ismét. Mint akit üldöznek, úgy szaladt a régi kirakathoz. Körülnézve lépett be. A fényesre sikált kövezet szinte sértette a szemét. Nem foglalkozott az információs pulttal, egyenesen a lépcsőhöz ment. Kerülni akarta a feltűnést, így felkutyagolt a negyedikre. Mikor a recepciós hölgy észrevette, mosolyogni kezdett. A boszorkány már akkor is a tudtára adta szimpátiáját, mikor még a feleségével járt ide.

–  Morgan gyógyító bent van? – szegezte a fekete hajú a csinos boszorkánynak a kérdést, aki a kórház talárját viselte.

–  Igen, de… – Harry nem várta végig, míg befejezi, futva indult a gyógyító irodájához.

Nem akart teljesen udvariatlan lenni, így bekopogott.
Mikor kinyílt az ajtó, egy sötétbőrű, barnaszemű férfi állt előtte, aki kerek szemmel nézett rá.

–  Vizsgáljon meg! – kérte Harry, fittyet hányva mégis az udvariasságra.

–  Nem hiszem, hogy jó osztályon van, Mr. Potter! – válaszolta még mindig döbbenten a férfi.

–  De igen! – erősködött Harry.

A gyógyító végignézett az ideges férfin. Bólintott. A zöldszemű belépett a világos irodába, és automatikusan az ágyra feküdt fel.

–   Mit keressek? – érdeklődött a férfi.

–   Higgye el, tudni fogja! – morogta Harry, miközben reménykedett benne, hogy nem jól következtetett.

A férfi rászegezte pálcáját, miközben motyogott. Páciense megborzongott, ahogy végig vezette rajta a pálcát.

–  Hmm! – hümmögött a férfi. – Semmi nincs, de még valamit megnézek. – mondta, majd motyogni kezdett újra. –  Oh! – nyikkant meg a férfi, és Harryre nézett.

Világos lett hirtelen minden.

–  Tudta?

–  Sejtettem. – vallotta be Harry.

–  Akkor most hivatalossá teszem: babát vár, Mr. Potter!

________________________________________________________________________________Sziasztok! Elértünk ide is és örülök, hogy sikerült tartani az ütemet és a tervet. A tüneteket, amelyeket Harry produkált, saját bőrömön tapasztaltam. Talán a legmegdöbbentőbb az idegbeteg viselkedés. Nos, másodszor ebből tudtam, hogy babát várok (az elsőnél is ez volt a kezdő tünet). Magamból kikelve ordítottam párommal, mert a zoknit kettő centivel elmozdította a hajtogatott kupacból. Ő nézett rám, én meg azt hittem felrobbanok, a totyogóm meg nem tudta eldönteni, hogy anyának mi a baja. Elhallgattam. A kosár zoknit a párom kezébe nyomtam és közöltem, hogy elmegyek a gyógyszertárba. Kilenc hónap múlva kislányunk született. Az, hogy miként is hozta össze a két fiú, nos arra is lesz magyarázat. Hagyjatok nyomot.