Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Epilógus

Epilógus

11 évvel később

Draco mosolyogva figyelte fiát, miközben az lassan táncolt párjával a karjai között. Boldog volt, hogy fia is révbe ért és végre házasságot köthetett azzal, akit szeretett. Nem álltak mögöttük egyszerű évek. Nem egy emlékük igen fájdalmas volt, ha csak rágondoltak.

– De elgondolkodtál, Édes – huppant le mellé férje. Az évek csak még dögösebbé tették a Kis Túlélőt, akibe még most is végtelenül szerelmes volt. Egy idő után ezt elfogadta mindenki és szépen, lassan felhagytak az utánuk nyomozással. Felnevelték a lányokat, akik immár az idei évvel megkezdik tanulmányaikat a Roxfortban. Hihetetlen gyorsan elrepültek az évek. Most pedig itt állnak, alig negyven évesen és egyedül maradnak.

– Még mindig nem hiszem el, hogy nagyszülők leszünk – motyogta Draco. Harry szerelmére nézett, akinek szeme körül megjelent egy két szarkaláb, de így még vonzóbbnak látta őt.

– Pedig elhiheted – nevette Harry.

– Fiatal vagyok én még ehhez – grimaszolta a szöszi. Harry szíve szerint elrángatta volna egy félreeső helyre, hogy megszeretgesse.

– Akkor menjünk táncolni – ugrott fel Harry és rángatta magával kedvesét is. Draco fújtatott egyet, de követte férjét. Átölelték egymást és a lágy zene ritmusára táncolni kezdtek. Lehunyta szemét és beszippantotta az ismerős illatot, ami már évek óta az övé volt. A keze végigsiklott Harry lapockáján, amibe a másik beleremegett.

– Ha ezt csinálod, nem bírjuk ki a fogadás végéig – súgta a fülébe Harry. – Nem biztos, hogy a fiunk örülne, ha az esküvőjén rajtakapna minket valamelyik sarokban. – Draco felnevetett.

– De kanos valaki – válaszolta férje. – Reggel, ha jól emlékszem, háromszor mentél el.

– Te is – nyalt a fülébe a zöld szemű. – Ezek szerint csak nem vagyunk annyira öregek.

– Nem, te olyan vagy, mint egy kamasz. Állandóan azt csinálnád.

– Legalább nem érzed magad nagypapának – kuncogta Harry.

– Kösz, hogy emlékeztetsz rá – mordult fel a szöszi.

– Fogadjunk, tudok olyat mondani, amitől nem éreznéd magad öregnek – közölte huncut mosollyal Harry. Draco felnézett rá. Férje szeme ragyogott. Arcán kimondhatatlan boldogság ült.

– Mi lenne a tétje? – érdeklődött még is.

– Amelyikünk veszít, minden létező módon, addig izgatja a másikat, amíg sikítani nem kezd. – Draco szeme kikerekedett. Elképzelni sem tudta, hogy férje honnan vette ezt a rengeteg, szexuális vágyat, amit az utóbbi időben rázúdított.

– Legyen – bólintott végül. Semmi jónak nem volt elrontója, pláne ami egy jó kiadós orgazmussal végződhetett.

– Ne legyél ennyire befeszülve – nevette a fekete.

– Nem vagyok – durcázta a másik. – Nos, had halljam csak, mitől nem fogom annyira öregnek érezni magamat?

– Rendben van, kispapa – suttogta a fülébe. Draco megdermedt és felnézett újra férjére, akinek szeme csillogott. Arcán széles mosoly ült. Most, hogy jobban megnézte, más volt. Élettel teli. Sziporkázott. Minden porcikája érte, Dracoért remegett.

– Ne már – nyögte.

– Emlékszel a házassági évfordulónkra? – kérdezte kajánul Harry. Draco gondolkodott. Ebben az évben el tudtak utazni pár napra a gyerekek nélkül. Jól érezték magukat... és...

– Nem – vallotta be.

– Én sem – jött a válasz.

– Mennyi idős? – nézett mélyen a szemébe szerelme.

– Tizenhat hetesek. – Ha azt hitte Draco, hogy ennél jobban nem tud megdöbbenni, hát tévedett. – Kisfiúk. – Draco elképedt. Átölelte kedvesét és újra táncba kezdtek. Lágyan hullámoztak. Csak ölelte és rájött, hogy végtelenül boldog a hírtől. Egyszerre lesz nagypapa és apuka is ismét. Érezte, hogy a könnyek marni kezdik a torkát.

– Harry, lehet egy kérésem – emelte fel a fejét. A nevezett bólintott. – Az egyikük lehetne Perselus?

– Igen – bólintott Harry. – A másikuk meg James. – Újra összeölelkeztek. Draco férje vállára hajtotta a fejét. Könnyei potyogni kezdtek, de szája mosolygott. Homályosan is, de pontosan látta, hogy fia hihetetlen zöld szemei őt nézik. Egymásra mosolyogtak. Ebből azonnal tudta, hogy fia már ismeri a titkukat. Csak néztek egymásra, apa és fia rezzenéstelenül. Draco boldog volt. Azt hitte, hogy ő már soha nem lehet. Azt hitte, hogy tizenkét évvel korábban elveszíti az utolsó boldogságot jelentő kincsét, mikor fia felszállt a Roxfort expresszre. Még emlékezett rá, hogy sikított a szíve és reszketett a magánytól. Szíve szerint visszarántotta volna a vonat ajtajából, de nem tette. Fia büszkén felszállt és életre keltett egy elfeledettnek hitt vágyat, mikor megismerte apját, Harry Pottert az első vonatútján. A vonatúton, ami sok-sok ember álmát váltotta végül valóra.

Vége

Vége. Ez az a szó, amit egy író nehezen vés egy történet végére. Amikor nekikezdünk egy sztorinak, minden idegen. Ahogy írjuk, lopják be a karakterek magukat a szívünkbe. Egy próbának indult ez a mese, de úgy hozzám nőttek a karakterek, hogy ezeket a sorokat végigbőgtem. Olyanok lettek, mint a gyermekeim. Fáj őket elengedni, de ők már felnőttek, így tova kell lépniük immár egyedül. Hogy Gandalfot idézzem, nem mondom, hogy ne sírjatok, mert nem minden könny keserű. Az elválás nehéz, de egyszer meg kell tenni.

Köszönöm, hogy hétről hétre végig követtétek Harry és Draco vágyainak kiteljesedését. Bevallom őszintén, hogy nem gondoltam ilyen népszerűségre, de ti hittetek bennem, amit köszönök. Négy hónap áll mögöttünk és ha ti nem vagytok, lehet nem is folytatom.

Külön szeretném Rami5120-nak megköszönni az elmúlt heteket. Ő soha nem olvasta az eredetit, de hősiesen javította velem végig a fejezeteket. Minden butaságomat örömest fogadta. Ugyan nem tudtam rávenni, hogy az eredetibe belekezdjen, de elértem, hogy az én történetemet ő is tülkön ülve várja.

Várlak rátok a következő kaland, ami immár teljesen a Cer története lesz. Nem maradnak ki a felnőttek sem. Rengeteg érzelem, humor, butaság, kamaszos nyöszörgés, fájdalom vár rátok, a hetedik évben: