Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Huszonnegyedik fejezet

Pillanatképek

A Weasley házaspár London egyik rosszabb környékének szürke, ijesztő épülete előtt állt. A vakolat mállott, az ablakkeretek már nagyon régiek voltak. Pergett róluk a festék. Hermione biztos volt benne, hogy télen nem lehet kellemes.

–  Ez borzalmas! – szólalt meg Ron. – Itt élt évekig?

–  A cím szerint igen. – bólintott a felesége a cetlit nézve.

–  Akkor menjünk! Ha nem adják is, kihozzuk innen! – lépett az ajtóhoz a férfi, és becsengetett.

Egy igen mogorva, szoros kontyba kötött, feketehajú nő nyitott ajtót. Gyanakodva nézett végig az érkezőkön.

–  Jó napot kívánok! Az igazgató vár minket! – mondta illedelmesen Ron.

A nő megint végignézett rajtuk, majd bólintott, és beengedte őket. Belül valamelyest jobb volt a helyzet, mint kint. Nem mállott a vakolat, de a sarkokból ítélve, a penész ellen elvesztették a harcot. A járólap, össze volt töredezve, de tiszta volt. Tanítási időben kevesen voltak az épületben. A nő felvezette őket egy ütött-kopott lépcsőn. Ahogy sétáltak a folyosón, beláttak a szobákba, ahol régi, kopott, fém emeletes ágyak sorakoztak.
A folyosó végén kulccsal kinyitott egy kék ajtót. Az irodarészlegre mentek, ahol az igazgató is tartózkodott. Megkérte őket, hogy várjanak.

–  Ez egy csótánytelep! – fintorgott Ron.

–  Ha szerencsénk van, nyárra már hozzánk jön haza. A minisztérium beleegyezett. – súgta izgatottan Hermione.

Most először hasznát vették annak, hogy kikiáltották őket a háború hőseinek. Ki merne tőlük megtagadni egy kérelmet? Ráadásul olyat, ahol egy kiskorú varázslóról van szó?

Közben kijött a hölgy, és jelezte, hogy bemehetnek. Az iroda kicsi volt és sötét. A falak mentén kartotékszekrények sorakoztak. Az igazgató állva, de gyanakodva fogadta őket. Az ötvenes nő göndör, seszőke haja nem engedelmeskedett a hullámcsatoknak, amivel próbálta lefogni tekeredő tincseit. Vizenyős kék szeme egyértelművé tette, hogy nem akarja a házaspárt itt látni.

–  Jó napot kívánok! Hermione Granger-Weasley. – nyújtotta a kezet a nő, amit az igazgató elfogadott, de nem szívesen. Ron is bemutatkozott.

–  Foglaljanak helyet! – mutatott két székre, mire a házaspár leült. – Miben állhatok a rendelkezésükre? A telefonban nem említette. – nézett Hermionera.

–  Oliver Benwardról lenne szó.
A nő elsápadt.

–  Ne mondják, hogy vissza kell jönnie abból a speciális iskolából! – ijedt meg.
Hermione szeme kiguvadt, Ron keze a pálcájáért remegett.

–  Örökbe szeretnénk fogadni. – jelentette ki határozottan Ron.

–  De miért őt? Vannak fiatalabbak és kevésbé problémásak. – hadarta a nő.

–  Miért is problémás? – kérdezte meg egyre idegesebben a vörös férfi.

–  Tudniuk kell, hogy fura gyerek. A nagynénje lemondott róla, mert szerinte veszélyes.

Ron keze megrándult. Hermione úgy nyúlt utána, hogy ne vegye elő a pálcáját.

–  Nézze Mrs. Devon, mi őt szeretnénk, és ezen nem változtatunk. Szeretnénk kitölteni a nyomtatványokat.

A nő még egy darabig nézte őket, de végül bólintott. Ő csak jól jár. Megszabadul tőle. A házaspár tehetősnek tűnt. Elképzelése sem volt, miért azt a fiút! Felállt, és az egyik szekrényhez sétált, hogy elővegye a nyomtatványokat.

–  Itt vannak. – tett le egy jó húsz lapból álló köteget a házaspár elé. – Kitöltik, visszahozzák, és elindítjuk az eljárást. – mondta érzelemmentes hangon.

–  Van esély rá, hogy nyárig ezt elintézzük? – kérdezte hitetlenkedve a papírhalom láttán Ron.

–  Nézzék, maguk első ránézésre megfelelőnek tűnnek, de sok mindent kivizsgálnak, mielőtt kiadják maguknak. Életvitel, munka, stb. – darálta a nő, de továbbra is kétkedve nézett rájuk. – Mondják csak, honnan ismerik Olivert?

–  Mi is abban a speciális iskolában tanultunk. – felelte Ron mosolyogva, mire a nő szeme tágra nyílt. – Nálunk jobban senki nem tudja, min megy át az a fiú.

–  Gondolom. – felelte halvány fintorral a szája szélén az igazgató.  – Nos, itt vannak a papírok. Ha kitöltötték, hozzák vissza!
Úgy nézett ki, hogy ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést az idősödő hölgy. A házaspár felállt, és elköszöntek. A nő nyögvenyelősen fogadta ezt el.

–  Gondolod, hogy van remény? – kérdezte Ron már a kocsiban ülve.

Kényelmesen elhelyezkedett az anyósülésen. Volt jogosítványa, de a felesége jobban vezetett a mugli világban.

–  Kitöltjük a papírokat, visszahozzuk őket. Megmutatunk nekik mindent. Nem hinném, hogy gond lenne. Szabadulni akar szegény fiútól. Ha mégis akadékoskodna, akkor a mágiaügyi minisztérium fog lépni. Egy 1800-as évekbeli megállapodás szerint a két minisztérium között, nem tagadhatja meg egy mugli árvaház sem kiskorú mágiahasználó kiadását varázs  származású házaspárnak. Kivételt képez ez alól az 1999-es záradék. – ömlött a szó a nőből, miközben bekötötte magát.

Ron elmosolyodott. Iskolás koruk óta nem sokat változott a felesége.

–  Ennek értelmében, ha a házaspár egyik tagja halálfaló volt, nem fogadhatnak örökbe.

–  Hogy mi? – egyenesedett ki hirtelen Ron. – Ezek szerint, ha Harry összeházasodna Malfoyjal, nem fogadhatnának örökbe?

–  Nem. – rázta meg sajnálkozva a fejét a nő. – Dracotól a sajátját is kis híján elvették. Senki nem adna ki nekik gyereket. Azonban nekik van közös, így másabb a helyzet. Nagyon sok korlátozást hoztak még abban az évben, ami sújtja őket a mai napig. Ez az egyik. De például nem hagyhatják el Angliát sem. Nem léphetnek be engedély nélkül a Roxfortba. Kitiltották őket a minisztériumból. A Szent Mungóba csak külön engedéllyel mehetnek be, és még sorolhatnám.

–  Harry ezt jól meggondolta? – fakadt ki a férj.

–  Talán még jót is tesz a varázslótársadalomnak. – gondolkodott el Hermione, Ron pedig kérdőn nézett rá. –  Ha azt látják, hogy a „hősük” fittyet hány mindenre és mindenkire, a gyűlölet alább hagy. Rengeteg harc áll előttük, de kibírják! Főleg Cer miatt. Ő nem tehet semmiről, mégis megbélyegzik. Teljes mértékben támogatom őket, és segítek, amiben tudok. Ennek egyszer meg kell történnie, és ki harcolja ki, ha nem ők? – magyarázta szenvedélyesen Hermione.

Barna szeme csillogott. Ron nézte a feleségét, és látta azt az arcát, amibe annak idején beleszeretett. Gyerekkorukban tudálékosnak és akadékoskodónak tartotta, de a lány lángolt mindig. Ha valamit a fejébe vett, mindent megtett, hogy véghezvigye. Régen látta ennyire hevesnek, és a szíve mélyén ezért hálás volt barátjának.

–  Mi bajod? – kérdezte meg hirtelen Hermione, mire Ron se szó, se beszéd közelebb hajolt hozzá, hogy megcsókolja.

–  Imádom ezt az oldaladat! – lehelte az ajkaira. – Anyu ráér délután is! – mosolyodott el cinkosan Ron, mire a felesége arca vörösödni kezdett.

–  Ronald! – nézett rá szemöldökét ráncolva Hermione.

–  Csak egy ötlet volt! – védekezett Ron.

–  Senki nem mondta, hogy rossz, de te hazudsz anyádnak! – mosolyodott el a neje.