Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Hetedik fejezet

Megátkozva

Oliver pár nap alatt belopta magát a két fiú szívébe, kiváltképp Cerébe. Valahol ugyanolyan kívülálló volt, mint ők maguk, de határozottan tudta, hogy kivel akarja eltölteni a szabad idejét. Ebben az sem gátolta meg, hogy hugrabugos társai ferde szemmel néztek rá. Azokat az órákat szerette a legjobban, amelyeken a két griffendéles barátjával volt. Olyan volt a Bájital- és gyógynövénytan. Amikor belépett a terembe, automatikusan hozzájuk csatlakozott, délutánonként pedig együtt tanultak a könyvtárban. Egy idő után a többiek megszokták a hármas fogatot. A mardekárosok folyamatosan megjegyzéseket tettek rájuk, amelyeket Oliver elvörösödve, Teddy dühösen, Cer pedig halálnyugodtan fogadott. Talán ez utolsó volt, ami a legjobban zavarta a többieket. Hamar leszoktak a sárvérűzésről, és Cer lett a célpont. Cer örült, hogy Oliver legalább kikerült a látótérből.

– Lökd le a seprűjéről, kérlek! – kérte már ki tudja hányadszor Oliver Cert, mióta Cer rábólintott EGYETLEN meccsre.

Lewis folyamatosan járt a nyomában emiatt, és igyekeztek a griffendéleseket leszoktatni az élcelődésről velük szemben. Több-kevesebb sikere volt ezzel kapcsolatban. Végül barátai - kiváltképp Oliver kérlelő tekintete - győzték meg arról, hogy csak elvállalja a legközelebbi meccset. Innentől kezdve minden délután edzésre jártak. Két barátja hűségesen követte. Olivert először nem fogadták jó szívvel hugrabugos lévén, de Cer mondta, hogy vagy így, vagy sehogy. Bele kellett törődniük. Hamar rájött a csapat, hogy az elsős srác hihetetlen jó fogó. Az edzések és a tanulás leszívták az agyát. Fáradt volt, és egyre gyakrabban fájt a feje. Ezt jelezte a gyengélkedőn, de a javasasszony nem talált nála semmi problémát. Azt tanácsolta, hogy igyon sokat, és adott fájdalomcsillapítót is, ami nem sokat ért.

– A többi felbőszült gyengeelméjű megnyúvaszt engem! – jegyezte meg Cer kissé nyersen.

Fájt a feje, már megint.

– A tanárok szeme láttára úgysem mernek semmit se csinálni! – vonta meg vállát az ezüstszemű.

A könyvtárban ültek, jelenleg ketten, mert Teddy felrobbantott Ms. Nesbitt óráján egy üstöt, amiért büntetőmunkát kapott.

– Megint fáj a fejed? – érintette meg Cer karját.

– Kicsit. – sóhajtotta Cer. – De nem találtak semmit.

– Lehet, nem végeztek el minden vizsgálatot. – érvelt a hugrabugos. – Hallottam a többiektől, hogy van varázslókórház. Lehet, el kellene menned! – kérte aggódó arccal. – Hogy néz ki egy ilyen hely? – bukott ki a kérdés belőle, amibe azonnal belevörösödött.

A fekete elmosolyodott.

– Szerintem kb. hasonló, mint egy mugli kórház, csak itt boszorkányok és varázslók gyógyítanak. – felelte türelmesen, mint mindig, amikor társa kérdezett valamit.
Oliver állandóan elvörösödött, ha valami olyat kérdezett, ami evidens egy varázslónak.

– Hol tudnak egy ilyen helyet eldugni? – kérdezte meg hirtelen, majd elszégyellte magát, és az asztallapot kezdte fixírozni, hisz varázslatról tanul két hónapja, és mégis feltett egy ilyen ostoba kérdést. – Olyan buta vagyok. – suttogta.

– Azt kétlem, különben nem lennél hugrabugos. – mosolygott rá Cervus, mire Oli már kellemesebben érezte magát. – Beletanulsz, hidd el! – nyugtatgatta.

– Jó lehet varázsló családban felnőni! – szólalt meg halkan Oliver.

– Hát, az enyém nem épp szívderítő család! – nevetett fel kissé gúnyosan Cer.

– De neked van, – sóhajtott a szőke – apukád legalábbis biztosan. – fűzte hozzá.
Cer nagyon sajnálta az árva fiút.

Akármilyenek is voltak a Malfoyok, és bármi is keringett róluk, hiába vetették meg őket, az apukája és ő mindig ott voltak egymásnak.

– Anyukádról soha nem beszélsz.

– Mert nincs anyukám. – vonta meg a vállát Cer. – Születésem óta apu nevel.

– Nem tudsz róla semmit? – kérdezte csodálkozva Oliver.

– Apu nem mesélt róla, én pedig nem kérdeztem. – hajolt közelebb társához. – Annyit tudok, hogy félvér volt, de ez titok, mert apu sem tudja, hogy tudom. Így én is az vagyok.

– Én is mondok egy titkot. – suttogta Oli. Cer kíváncsi volt erre. – Mennyire ismered a mugli eseményeket?

– Amennyit apu elmondott. – válaszolta Cer.

– Hallottál 2001. szeptember 11-ről?

– Igen. – bólintott Cer. – Ez még a varázsvilágba is eljutott.

– A szüleim a World Trade Centerben voltak akkor.
A hangja elhalkult, szemébe könnyek gyűltek. – Aznap beteg voltam, de nem ért rá a babyszitter, csak délután, így apuék bevittek magukkal.

– Hogy mi? – hördült fel Cer. – Te ott voltál?

Oli ijedten bólintott.

– Így utólag – körbenézett a könyvtáron – már sejtem miért éltem túl.

– Megvédett a varázserőd! – bólintott Cer. – Leestem egy magas fáról pár évesen, de nem történt semmi bajom, gumilabdaként pattogtam végig a kerten.

– Anyu nővére volt az egyetlen rokonom, így visszakerültem Londonba, – mesélte tovább – de ő ott hagyott az árvaházban, és nem jött soha többé. Senkinek nem hiányoztam. Egészen júliusig, míg egy fura, taláros nő megjelent nálunk, és közölte, hogy varázsló vagyok. Nem hittem neki, és dühös lettem, amiért ilyennel akarnak átverni, mire a vakolat potyogni kezdett a plafonról. Aztán elvitt az Abszol útra. Kaptam pénzbeli juttatást, amiből megvehettem mindent. – Tekintetében már csillogtak a könnyek. – És még akkor sem akartam elhinni. A vasútállomáson is tanácstalanul álltam, mikor egy kedves idősebb hölgyet hallottam meg, aki morgott valamit a feledékeny unokájáról. Őt kérdeztem meg, hogy merre kell menni. Én féltem! – vallotta be szégyenkezve. – Ott ültem egy rakás gyerekkel, akik olyanokról beszéltek, amiről nekem fogalmam sincs.

– Nem lesz semmi gond! – biztatta Cer. – Apu évfolyamába járt egy mugli származású boszorkány, aki a legjobb tanuló volt az évfolyamon, és talán az iskolában is.

– Jól érzem itt magam. – motyogta a másik. – Nem volt rossz az árvaházban sem, csak… – elbizonytalanodott, hogy ki merje-e mondani – … nem voltatok ott. – bökte ki végül vörösödve.

– Most már itt vagyunk. – tette Cer a kezére a kezét.

Érezte, hogy a másik remeg. A szürkeszemű mosolyogva nézett vissza rá. Nem gondolta volna, hogy egyszer lesznek itt barátai. A háztársaitól valahogy elzárkózott, de Cer kedvessége, és hogy azonnal védeni próbálta, már olyan esemény volt, ami mellett nem lehetett elmenni.

–  Miről maradtam le? – huppant le a harmadik székre Teddy, aki kicsit megviseltnek tűnt.

– Semmi különösről. – válaszolta Cer, mert nem az ő tiszte volt elmondani ezt a másiknak. – A leckéről. Épp bájitaltan.

– Na, azzal hagyjatok békén! Az a nő utál engem! – fakadt ki Lupin. – A büntetőmunka mellé még egy két oldalas beadandót kell írnom a helyes keverési módokról. Nem mintha bármikor is szeretnék ezek után egyetlen fiola közelébe is menni! – morogta tovább. – Menjünk inkább enni, mert éhen halok! – pattant fel.

Cer és Oli összemosolyogtak, de követték szélvész barátjukat a nagyterembe, ahol a Griffendél asztalánál foglaltak helyet. Mostanra ott meg sem rökönyödtek egy hugrabugos jelenlétén. Ha mégis szúrta a szemüket, szólni nem mertek, mert akkor ugrott a meccs.

Ahogy közeledett a mardekár-griffendél találkozó, Cer annál fáradtabb lett. Rengeteget edzett és tanult, sokszor éjfél után került ágyba, ami kezdett meglátszani rajta. Barátai igyekeztek neki segíteni, akár a leckét is megírták volna helyette, de ezt Malfoy nem hagyta. A fejfájása szinte állandóvá vált, hol jobban sajgott, hol kevésbé. Már Madam Pomfrey is jelezte, hogy jobb lenne megnézetnie. Mikor a javasasszony meglebegtette, hogy szól az apjának, Cer könyörgőre fogta. Annyit edzett, ne most akarják már leszedni a seprűről, ha egyszer megígérte. A nő rábólintott, de csak azzal a feltétellel, ha meccs után jelentkeznek apjával a Szent Mungóba. Addig adott neki erősítő főzetet és fejfájás csillapítót is.

Harry is aggódva nézte az ifjú Malfoyt, aki napról napra sápadtabbá vált. Az évfolyam legokosabb diákja volt, de milyen áron? Maga is tudta, hogy milyen embert próbálóak az edzések, és Cer emellett kitűnő akart lenni. A baj csak az volt, hogy ez kezdett az egészsége rovására menni.
Az egyik szerda este feszegetni is kezdte ezt, mikor Teddy büntetőmunkán volt.

– Kit borított ki megint a keresztfiam? – sóhajtotta.

– Nesbitt professzort, megint. – felelte Cer fáradtan.

Teddy akárhogyan is igyekezett, rettegett a nőtől. Már az első órán összetűzésbe kerültek, mert Lupin elrontott egy egyszerű növesztő főzetet, amibe kb. négy hozzávaló kell. Ő rosszul követte a könyvet, és szemétszag lett az egész teremben. Azóta nem jöttek ki túl jól a nővel.

– Hallgatok is tőle pont eleget! – sóhajtotta Harry, miközben teát és kekszet tett az asztalra.

Először furcsa volt, mikor egyedül maradt Cerrel, de már megszokta. Végignézett a fiún, aki nagyon sápadt volt.

– Aludnod kellene! – lebegtette meg Harry.

– Jól vagyok. – legyintett a fiú.

– Ennyit nem ér az egész! – csóválta a fejét a férfi. – Már a kialvatlanságtól fáj a fejed.
Cer elvörösödött, hogy lebukott. Nem akart gyengének látszani, kiváltképp Harry előtt.

– Rendben lesz minden. Ha vége a meccsnek, minden visszazökken a rendes kerékvágásba. – bizonygatta a fiú, miközben a teáját szürcsölte.

Harry még egy darabig méregette. Mindig furcsán érezte magát a kisfiú közelében.

A napok gyorsan elszaladtak, és eljött a szombati meccs reggele. Cer fáradtan kelt fel aznap is. Éjjel valami ködös álma volt, és hánykolódott végig. Úgy érezte, hogy leájul a seprűről. A feje szabályosan lüktetett, így a két fiola tartalmát lehúzta, mielőtt reggelizni indult. Teddy még aludt, hisz ráért. Mikor elindult, egyenesen Harrybe szaladt bele.

–  Ne haragudjon Mr. Potter! – nyögte a padlón ülve.

– Jó reggelt! – köszönt vidáman a férfi, és a kezét nyújtotta, amit a kisfiú elfogadott. – Hozzád indultam. Az iskolai seprűk csapnivalóak, kölcsönadom neked ezt. – nyújtotta felé a sajátját.

Cer szeme tányérnyira nyílt azonnal a gyönyörű seprű láttán.

–  De… – kezdett bele.

– Jó fogó vagy! – simogatta meg a fejét. – Repülj vele néhány kört reggeli után! Kiviszem a pályára. – mosolygott rá.
Cer nagyon boldog volt. Nem a seprű miatt, hanem mert Harry Potter megdicsérte. Az a Potter, akiről édesapja órákig tudott mesélni. Az a Potter, akit nem ismer a varázsló világ.

– Köszönöm. – szólt a távolodó férfi után, aki csak intett.

Cer leszaladt a nagyterembe. A többiek még kómásan próbálták megtalálni a szájukat.

– Neked honnan van ennyi energiád? – kérdezte csodálkozva Lewis a kisfiút.
Cer nem válaszolt, hanem leült, és gyorsan belapátolt egy adag rántottát, majd ivott rá, és már szaladt is a pálya felé. A griffendéles kviddics csapat csodálkozva nézett utána. Cervus meg sem állt a pályáig, aminek a bejáratában Harry várta. Mikor odaért, a férfi a kezébe nyomta a seprűjét. A fiú felült rá, és repült vele néhány kört. Az iskolai seprűket nehéz volt irányítani. Ez szinte magától repült. Ezzel gyorsan elkapja a cikeszt, és le is tudja az ígéretét. Mire leszállt, a férfinak már nyoma sem volt. Cer az öltözők felé ment, ahol a többiek már várták. Mikor meglátták a seprűt a kezében, elcsodálkoztak.

– Ezt honnan? – hápogott a csapatkapitány. – Ez profi versenyseprű.

– Csak kölcsönben van. – vonta meg a vállát Cer. – Az itteniek vacakok.

– Találtunk neked talárt. – lelkendezett Lewis. – A nevet már nem tudtam leszedni róla, de megteszi. – vigyorgott, és odaadta a vörös-arany talárt.

Mikor Cer meglátta a feliratot rajta, a szíve nagyot dobbant: Potter.

– A nyomdokaiba léphetsz. – mondta a kapitány, majd belekezdett egy hosszas magyarázásba. Cer próbált figyelni, de nem sokáig ment. A gyógyszer hatása kezdett múlni, és a fejfájása erősödött.

– Malfoy! – hatolt hirtelen a fülébe.

– Hmm? – kérdezett vissza bután.

– Azt kérdeztem, hogy tökéletesen látsz-e a szemüvegeddel, mert kint hétágra süt a nap? – magyarázta a barna fiú.

– Igen. – bólintott az elsős fiú.

– Nos, akkor, irány a pálya! – csapta össze a tenyerét Lewis, és a csapat élén kivonult az öltözőből. Cer, ahogy meghallotta a visító tömeget, a feje még jobban megsajdult, de ki kellett bírnia. Közelebb sétált ő is Madam Hooch-hoz.

– Tiszta, szép játékot kérek! – harsogta. – Fogjanak kezet! – utasította a két csapatkapitányt.

A mardekáros vezető viszont nem Lewist nézte, hanem Cervusra meresztette dülledő malacszemét. Kétség sem fért hozzá, hogy ő lesz a célpont. A fiú nyelt egy nagyot.

– Felszállás!

Mindenki a seprűjére ült, és felemelkedett. Elhangzott a sípszó, majd a tanár kiengedte a labdákat. A cikesz azonnal elszelelt. Cervus a magasba emelkedett, és fentről kezdte el kémlelni a pályát, ami nem volt épp könnyű. A nap a szemébe sütött, a feje sajgott. Elkezdett repkedni, mintha csak egy délutáni sétarepülésen lenne. A gurkók persze mindig felé repültek, de ő ügyesen kikerülte őket. A céltalan repkedés volt a taktika, hogy az ellenfélnek gőze ne legyen arról, hogy mit akar a fogó. Szépen, nyugisan repült a pálya egyik végéből a másikba, de a szeme járt Cernek. Minél előbb véget akart vetni ennek a meccsnek, és végre lefeküdni. Már a gyomra is kavargott a gurkók kikerülésétől. Nem egyszer kellett hirtelen felrántania a seprűt, nehogy leverje a labda onnan.

– Nagyobb számnak mondtak. – állt meg mellette a negyedéves mardekáros fogó.
Lapátfogai egy nyuszira emlékeztették Cert. Egy nagyon szőrös és rusnya nyuszira. Cer csak megvonta a vállát, és elrepült az ellentétes irányba. Nem úgy nézett ki, mint aki figyel, de minden egyes lépését látta a másik csapatnak. Egy idő után már ötven ponttal vezettek, és kegyetlenül kezdte unni. A menetszél kicsípte a száját, a szeme pedig már káprázott a fájdalomtól. Igazából akkor rémült meg, mikor már a kezét is duplán látta. A zsivaj, ami körülvette, eltompult, mintha egy búrába került volna hirtelen. Belülről jeges rémület lett úrrá rajta. Fogalma sem volt mi történik vele. Megrázta a fejét. Hirtelen tiszta lett minden, és meglátta, hogy a másik fogó egy megcsillanó fény felé száguld. Ráfeküdt a seprűjére. Nem volt messze a másik, így gyorsan beérte. Felesleges lett volna párharcba keverednie vele, mert a másik volt az erősebb, könnyűszerrel lelökheti a seprűről. Így kicsit lemaradt, majd figyelte a labda mozgását. Mikor az arrébb libbent, kilőtt, felrántotta a seprűt, és zuhanásból elcsapta a másik fiú kezét. Ujjai a verdeső labdára kulcsolódtak. Ekkor éles fájdalom hatolt a fejébe. Örömujjongás hasított a fülébe, ami szinte fájt. Valami belülről szorította. A tüdejébe nem jutott elég levegő. Zihált. Táncot járt körülötte minden. Egy éles pillanatban látta, hogy a föld közeleg. Felrántotta a seprűt, de rajta maradni már nem sikerült. Leesett róla, és ahogy földet ért, a verdeső cikesszel a kezében, a sötétségbe hullott.

Sikítástól zengett az egész pálya. A tanárok berohantak a gyepre. Az igazgató volt az első, aki a fiú felé hajolt.

– Lélegzik. – állapította meg.

Harry szívverése egy percre megállt, mikor a földre zuhant Cer.

– Mr. Malfoy! – érintette meg, de a fiú nem reagált. – Jéghideg a bőre! – döbbent meg az igazgató. Elővette a pálcáját és elővarázsolt egy hordágyat.

– Harry, gyere, szerintem valami baj van! – motyogta az igazgató a falfehér tanárnak.
Ő bólintott, és követte McGalagonyt a kastély felé, míg a többi tanár rendet próbált tenni. A labda még mindig a fiú kezében volt, nem engedte el. Mikor felértek, a javasasszony sikkantva fogadta őket.

–  Hány csontja tört? – ijedezett. – Mondtam, hogy ne engedd! – ripakodott rá az igazgatóra.

–  Nem tört el semmije. Ez valami más. – rázta a fejét Minerva.

Átlebegtette egy ágyra. A fiú arca nagyon sápadt volt, ajkai kékülni kezdtek. Madam Pomfrey elővette a pálcáját, és motyogva megvizsgálta. Ekkor lépett be a terembe Miss Nesbitt, Bimba professzor és Hagrid.

– Minden rendben? –lapogatta meg utóbbi Harry vállát, aki megrogyott, de nem szólalt meg.

– Ez nem lehet! – sápadt el a javasasszony.

– Mondd már! – ripakodott rá az igazgató.

– Megátkozták! – felelte.

– Az lehetetlen! – vetette ellen Miss Nesbitt. – A pályára tilos pálcát vinni.

– Ez nem olyan átok. Erre nem képes egy iskolás diák. Túl erős. – rázta a fejét a nő. – Harry, te többet tudsz az ilyesmiről, mint mi. – fordult a férfi felé, aki sápadtan bólintott, majd odalépett a fiúhoz.
Elővette a pálcáját, és az auror iskolában tanított varázslatokat kezdte el motyogni. Érezte a furcsaságot. A mágiájában volt valami, ami nem oda illett, de tényleges átoknak nyomát sem lelte. Letette a pálcát, majd gondolt egyet, és a fiú fejére tette a kezét. Nem azért, mert a varázslathoz szükség volt rá, hanem ha valami történne, azonnal lépni tudjon.

– Legilimens. – mondta halkan, mire óvatosan behatolt a fiú fejébe.
Hirtelen rengeteg emléket talált, amelyek kavarogtak Cer fejében. Nevetést hallott, egy régen vágyott édes hangot, ami megmelengette a szívét, de nem maradhatott, bármennyire is látni akarta a mézeskalácsot sütő apa-fia párost. Mélyebbre kellett hatolnia. Egyszer csak minden elsötétedett. Néma csend támadt. Járt már pár ember fejében, mióta auror, de ez más volt. Nem így kellene kinéznie.

– Újra találkozunk! – sziszegte egy hideg hang, mire Harry ereiben a vér is meghűlt. Hátratántorodott, kiszakítva magát a fiú elméjéből. Ijedten hátrált, és csak nézett az ágyon fekvő alakra. Ez nem lehet, futott át az agyán…

– Harry! – érintette meg Hagrid, mire a férfi ugrott egyet, a szíve a torkában dobogott, a sebhelye...  nos, az meg szúrni kezdett. – Minden rendben?

– Nincs! – felelte halkan, zihálva. – Több mint tizenegy éve nem fájt a sebhelyem. – nyögte ki, mire Madam Pomfrey felsikkantott, az igazgató elfehéredett, Hagrid pedig megremegett.