The Umbrella Academy //Befejezett//

1.Évad 22.Rész ~Búcsú~

Az ajtó előtt álltam ismét. Végre itthon megint...bár lehet utoljára.

- Anya! Apa! - öleltem meg őket. - Mi újság?

- Szia kicsim. - mondta anya. - A szokásos, sok a munka.

- De majd a "nyaraláskor" kipihenjük magunkat. - jött apa és nyomott egy puszit a fejemre.

- Aha. - mosolyogtam, de belül annyira rossz volt ezt hallani.

- Na és remélem maradsz, mivel mostanában nagyon sok időt töltesz Allisonnal. - mondta apa.

- Khm...vagy Ötössel. - kuncogott anya, ami nekem rém ciki volt.

- Igen, maradok! Veletek szeretnék lenni most. - jelentettem ki miközben a cipőmet kötöttem ki.

- Hát akkor gyerünk. - ezzel anya átkarolt és be mentünk a nappaliba.

*később*

Eltelt 8 nap.. Szörnyű bele gondolni, hogy mindjárt itt van. Ezért is köszönök el anyáéktól mivel ideje vissza mennem Ötösékhez, hátha kitaláltak valamit..

- Hiányozni fogtok! - öleltem meg őket jó szorosan.

Legszivesebben el sem engedném őket soha..de ideje mennem.

- Kicsim csak el megyünk 2 napra egy üzleti megbeszélésre. Nem leszünk távol annyira.. - mondta anya szorongatva engem.

- Tudom, de akkor is hiányzotok majd! - mondtam.

Mindig is..

*elengedve őket ki léptem a házból és egy taxist hívva már be is ültem az autóba*

Elbúcsúztam a szobámtól és az összes helyiségtől. De amikor láttam az ablakon keresztül a szüleimet integetni a házunkból...össze szorult a szívem. Otthagyva mindent ami fontos volt nekem. A házat ahol felnőttem. A szüleimet akik csodálatos életet adtak nekem. Mindent.
Ekkor észre vettem hogy megérkeztünk a házhoz.

*megköszöntem, és a ház előtt álva bekopogtam*

- Igen? - nyitott ajtót Allison. - Fifi! - ölelt meg egyből.

- Szia Allison. - erőltettem egy mosolyt, de legbelül a karjaiban rogytam volna össze.

- Fifi! - kiáltott fel egy ismerős hang.

Ekkor Klaust pillantottam meg aki sietve hozzám megölelt.

- Annyira hiányoztatok! - mondtam elengedve Klaust. - Ő hol van?

*Klaus és Allison egymásra néztek majd rám*

- Öhm..fent van. - mondta Allison nehezen. - Nehéz napokon megy keresztül. Ne lepődj meg, ha nagy felfordulás van nála.

Egyből siettem, szinte futottam, hogy végre találkozzak ennyi nap után Ötössel.

*már épp nyitottam volna be, mikor kinyitódott az ajtaja*

- Ötös! - kiáltottam fel és egyből a karjaiba borultam.

- Annyira hiányoztál! - mondta miközben szorosan átölelt. - Vannak híreim.. - mosolygott rám, mikor el engedtem.

- Komolyan?! Akkor mond!

- Jobb lenne a többiekkel is megosztani.. - zárta be az ajtót majd megfogta a kezem és le indultunk a többiekhez.

Istenem!! Repdestem az örömtől. Bár még nem tudtam mit akar mondani, de a fejéből ítélve jó hír.

- Na szóval, meg tudtam a nevét! - jelentette be Ötös szárazon.

- Ki az?! - kérdezte Diego.

- Thomas Brock. - mondta nekünk a semmit mondó nevet. - Ismerem, egy kispályás bérgyilkos.

- És pontosan tudod hol lesz? - kérdeztem izgatottan.

- Igen! Szóval jobb lesz, ha tudjátok..elintézzük és utána már minden rendben lesz. - ült le mellém boldogan.

- Istenem annyira köszönöm! - öleltem át. - De honnan tudtad meg?!

- Vannak forrásaim és ezzel le is zárta a témát. - Nah de ki éhes? - kérdezte majd a telefonért nyúlva pizzát rendelt.

Észre se vettem, hogy így el telt az idő...már is vacsora.
Senki sem ellenkezett. Sőt mindenki úgy vélte ünnepelni fogunk. Én úgy voltam vele majd ha tényleg így fognak történni a dolgok ahogy.

*kiért a pizza és mindenki leült az asztal köré*

Olyan volt az egész mintha egy nagy boldog család lennénk. Mindenki nevetett és evett. Érdekes volt látni Diegot akit még nem láttam nevetni de ezek szerint tud. De ami igazán jól esett, Ötös reményteli pillantása. A kezemet úgy fogta mintha már évek óta együtt lennénk. Gondolom ez a pár nap ami nagyon nehéz volt egymás nélkül felébresztette bennünk a romantikát. Annyi veszélyes napunk volt az elmúlt hetekben, de semmit sem bántam meg! Szeretek itt lenni és szeretek velük lenni.