A férfiak világában nőnek lenni megerőltető és fájdalmas feladat. Elnyomásban élni, majd kitörni a beskatulyázott létből még inkább az. De mindenre képes az ember, ha elég kitartással és elhivatottsággal rendelkezik.
Reese Miller már kiskorától kez...
Itt is lennék a huszonhatodik résszel, amely WOW, elképesztően hosszúra sikerült, talán még egyszer sem írtam ennyire sok szót egy fejezetbe, de nagyon remélem, hogy elfogja nyerni a tetszéseteket!
A fejezet elején lévő idézetet most kifejezetten ajánlom a részhez, ugyanakkor a végig olvasása után még egyszer átfutni. Úgy gondolom tényleg nagyon illeszkedik most ide :D
Nagyon-nagyon köszönöm a több, min 9 (!!!) ezer megtekintést, a rengeteg voteot és kommentet! Bízom benne most sem rejtitek véka alá a gondolataitokat!
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~Amikor egyes anyagok találkoznak, olyan láncreakcióba lépnek, amit nem lehet visszafordítani. Átjárja őket a vonzalom. Ilyen lehet a szerelem? Ez a kezdete?~
Dexter c. film
Reese Miller~
Ajkaimat eltátva néztem az előttem összegörnyedt alakot, akinek aprócska, kissé pufi arcán kosznyomok látszódtak, míg íriszei elé könnyek gyűltek. Éreztem, amint Harry nekem ütközött amiatt, mert én is lecövekeltem, de képtelen voltam mozgásra bírni a testemet azután, hogy a kisfiú feltekintett rám. A szívem hangosan kezdett el dobogni, csaknem a tokomban éreztem, de alig néhány másodperc múlva feloldódott a lábaim zárja, és eltéve a fegyveremet rögtön óvatos léptekkel indultam a gyermek felé.
-Szia kicsim, ne félj tőlem, nem foglak bántani!-emeltem fel a kezemet miközben csendesen beszéltem hozzá, reménykedve abban, hogy nem fog semmiféle hangos mondatot kinyögni, miután eltávolítom ajkairól a ragasztót-Reese vagyok, rendőr és segítek kijutni innét, rendben?-vetettem fel, remélve értette mit mondtam, de amint aprókat bólintott fellélegeztem-Ez most fájni fog.-figyelmeztettem, amint megfogtam a szikszalag egyik sarkát, majd igyekezve nem kínozni szegényt, lehúztam bőréről az anyagot-Jól érzed magad?-vetettem fel neki, mire újra csak igent volt képes inteni a fejével. Gyengéden megsimítottam az arcát, ezt követően a még mindig döbbent társam felé fordultam, aki a zseblámpáját az irányunkba tartotta, hogy lássunk valamit-Ideadnád a bicskádat?-vetettem fel, és a zsebére intettem, mire még inkább tanácstalanul, de előhúzta azt, amivel később könnyedén levághattam a fiú összekötött tagjairól a kötelet.
-Mennünk kell!-informált Harry eléggé siettető hangnemben, amit teljesen meg is értettem, éppen emiatt nyújtottam az apróság felé a kezemet, mialatt arcát vizslattam. Ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt, hogy honnét, ez pedig állandó morfondírozásra késztetett.
