Szégyentelenül

32. Újévi fogadalmak

Clay

Igen erős fejfájással ébredek, kint már majdnem teljesen sötét van. Kómás fejjel feltolom magam. Owen mellettem nem messze a laptopján ügyköd valamit. Megdörzsölöm az arcom, majd kikelek az ágyból, azzal a céllal, kimozgatom minden elgémberedett tagomat. Jólesőket szuszogok közben, majd meglátogatom a mosdót is. A végén locsolok egy kevés hideg vizet az arcomra és a csuklómra is eresztek, hátha enyhül a migrénem, de tisztában vagyok vele, igazából ezt most az érzelmi kimerültség, a sok stressz és a túlalvás okozza. Tehát minden amit az elmúlt napban tettem.

Visszamegyek a szobába és kinyitom a terasz ablakot, hogy engedjek be egy kis oxigént, aztán visszavackolom magam az ágyba. Barátom félreteszi laptopját, majd egy tálcát helyez az ölembe, amin a vacsora, víz meg kávé van egy fejfájás csillapító kíséretében.

- Mi a... - meglepődve nézek rá. – Most már gondolatot is olvasol?

- Jake javasolta a gyógyszert, a többit meg a szakácsnak köszönd – rántja meg a vállát flegmán.

Valahogy mindig befeszül amikor nagybátyja kerül szóba. Lehetséges, hogy ennyire féltékeny? Hiszen Jake és a közös múltunk már rég feledésbe merült. Nyilván nem lett csúnyább az említett az évek alatt, elismerem, hogy még mindig jóképű, de... ami köztünk volt az egy bár eszméletlen kellemes, de annál toxikusabb dolog volt. Soha, de soha nem kezdeném újra, akkor se, ha nem lennék együtt Owennel. Így meg még a nullánál is kevesebb esély van rá. Kinek kellene bárki más, ha itt van Ő?

Félre rakom a tálcámat, majd csíntalanul az ölébe mászom. Kajánul rám vigyorog, majd rámarkol fenekemre. Jólesőt nyögök az érzésre, főleg mikor ujjaival feltérképezi oldalamat, illetve a teljes hátam először pólón keresztül, majd becsúszva az anyag alá már bőr-bőr kontaktusban.

- Hmm, izgató a féltékenységed.

- Nem vagyok féltékeny – vágja rá azonnal majd ajkaimat simogatja övéivel.

- Hmm, persze – morgom szájába, miközben ringatni kezdem csípőmet, összeérintve ezzel ágyékunk.

Jóleső sóhaj hagyja el száját, de pár perc után csípőmre fog és leállít. Elégedetlenül hajtom homlokom a vállára.

- Nem túl korai? – kérdezi óvatosan, mire frusztráltan szusszanok egyet.

Megkeresem pillantását, és mélyen a szemeibe nézek.

- Nem egy törékeny kisgyerek vagyok.

- Pedig most pont úgy viselkedsz, mint egy durcás ötéves, akitől elvették a plüssmaciját.

- Igen? Ők ilyet is csinálnak? – újra ajkaira hajolok, miközben kezemet villámsebességgel tüntetem el nadrágjában. Rándul egyet hirtelen tettemen, de nem telik sok időbe, és összeszedi magát.

- Hercegnő! – szól rám erélyesen. Csuklómnál fogja kirántja kezemet, mire indulatosan felmorgok. Most miért kell ezt csinálnia?

- Ne kezelj úgy, mint egy csecsemőt! – háborodok fel, és már mozdulnék újra, de megállít.

- Csupán azt szeretném... - szentbeszédét kopogás szakítja félbe.

Argh, nem igaz, hogy az univerzum is ellenem van! Morogva mászok le az öléből, és a kávémat magamhoz ragadva belevágom magam az egyik fotelba.

- Nem hiszlek el – rázza meg csalódottan a fejét, majd az ajtóhoz megy és beengedi a másik oldalt toporgó húgát.

- Zavarok? – kérdezi bátortalanul, mire Owen megrázza a fejét aztán beengedi.