Mire leérünk az étkezőbe, már majdnem mindenki bent van. Jóval több ember, mint eddig. Próbálok emlékezni arra, amit Owen mondott a családtagok helyzetéről és érkezéséről.
Tehát a nagybátyja felesége, és a lánya plusz az Ő családja már itt voltak eddig is, csak más szárnyban. Anyukája testvérei és azok családjai pedig ma érkeztek valamikor a délután folyamán, amikor én az igazak álmát aludtam fent. Jesszus, nagyon sok az ember. Említettem már, hogy utálom a tömeget, meg az embereket? Nagyszerű lesz a vacsora úgy érzem.
Azt hiszem, Owen gyorsan körbe mutogat mindenkit, hogy letudjuk a kötelező kört, leülhessek a helyemre és ott gubaszthassak az este további része alatt, de ehelyett csak végig simít lazán a hátamon, mikor Anne int neki, menjen oda, aztán valamiről nagyon elmélyülten értekeznek.
Csodás. Ennél jobban nem is indulhatna. Szóval csak, mint egy rakás szerencsétlenség toporgok a helyiség bejáratában, és próbálok eggyé válni bármilyen berendezési tárggyal.
- Hogy vagy? – hallom meg magam mellől a hangot, túl közelről.
Patrick áll mellettem, túlságosan is a személyes teremben. Épphogy nem ér össze vállunk. Arrébb lépek egy fél lépést, hogy ne legyen nagyon bunkó se, de érezze, ez nem az a távolság amit megengedhet magának.
- Megmaradok – válaszolom udvariasan. Nyilván semmi kedvem vele beszélgetni, az előző is kellően jó véget ért. Pedig csak jó fej akartam lenni vele, erre egy szakadékban kötöttem ki. Mi ez, ha nem egy jel az univerzumtól?
- Akkor jó.
Aprót biccent. Nem tudom hova tenni a viselkedését. Ez egy sajnálom akart lenni, vagy mi? Mi lenne, ha inkább megtartanánk a távolságot. Nem kell, hogy aggódjon értem, meg semmi ilyesmi fura dolog. Én se szólok hozzá meg Ő is békén hagy. Nekem ez egy tökéletes felállás lenne.
- Köszönöm, hogy hoztál segítséget – persze, hülye gyerek legyél vele udvarias, hátha több kedve lesz beszélgetni. Ez már elsőre is eszméletlenül sikerült.
Ismét aprót bólint, és itt hál istennek itt meg is hal a beszélgetés. Ilyennek se örültem még ennyire.
- Gyere, bemutatlak – kezét felkaromra simítja.
- Nem kell – reflexből lépek arrébb és rántom el a kezem.
Úgy néz ki sikerült a hangomat is kissé felemelnem, mert pár családtag ránk kapja a tekintetét.
Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, de nem tehetek róla, hogy ezt a reakciót váltja ki belőlem. Örülhet, hogy ennyivel megúszta azok után amiket művelt.
Ujjaimmal összecsípem orrnyergem, és megpróbálom lenyugtatni légzésem és hevesen kalapáló szívemet.
Egyszer csak édes-virágos illat csapja meg az orromat. Bal könyökömnél érzem, ahogy egy kéz fonódik az enyémre.
Oldalra fordulok, az elém terülő látványra pedig tátva marad a szám. Sophie áll mellettem egy csillogó bordó, testhez feszülő, picit mélyen dekoltált ruhában. Szőke tincsei hullámosan omlanak vállára. Egy visszafogott sminket is varázsolt magára. A bordó bársony magassarkúban egy leheletnyivel magasabb, mint én. Váo. Eszméletlen gyönyörű.
- Majd én bátyó! – megnyugtat a jelenléte. Hatalmas mégis szégyenlős mosollyal néz egyenesen szemembe.
- Köszönöm – suttogom megkönnyebbülten. – Gyönyörű vagy! – bókolok neki udvariasan.
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Szégyentelenül
Romantizm"Felveszi a földről a már véres pólót, és ismét orrához emeli. Szája elégedett, és kicsit izgatott mosolyra húzza. - Egész kemény vagy - mondja jó kedvel a hangjába, majd lehuppan az ágyára - De így nem sokáig fogod itt húzni. - Leszarom - vetem vis...
