Szégyentelenül

46.Búcsú /VÉGE/

Owen

Az ágyamon ülök, és a díszkötéses dokumentumot nézem. Szemeim könnybe lábadnak, ahogy megforgatom, kinyitom, majd becsukom. Még megismétlem párszor a folyamatot, miközben engedem, hogy könnyeim utat találjanak arcomon. Azóta az este óta nem sírtam. Körbe nézek a szobánkban. Számtalan emlék tódul fejembe, az összes karácsonyról, nyárról, vagy bármilyen nagycsaládi alkalomról, amit itt töltöttünk a Hercegnővel.

Három hónap telt el. Olyan katatónikus állapotban, hogy észre se vettem, ahogy telnek a napok. A rendőrségi ügy lezárult. Barbara, amint felépül a sérüléseiből egy szigorúan őrzött börtönbe kerül, egyelőre öt évre Miló apjának megölésért, de Chris megígérte, hogy amit csak tudnak rábizonyítanak ez idő alatt, és ha rajta múlik, ki se jön többet onnan.

Rajta kívül senki nem jutott ki a tűzből. Ökölbe szorul a kezem a gondolatra, hogy Ő volt az egyetlen aki kibaszottul megérdemelte volna, hogy bent rohadjon, ehelyett... Mélyet sóhajtok, és a plafont kezdem fixírozni. Picsába, tudom, hogy ez semmit nem old meg!

Kinézek az ablakon, és azon gondolkodom, hogy fogom túlélni a búcsúztatót. Megbeszéltük, hogy addig nem tartjuk meg amíg a rendőrség le nem zárja az ügyet, meg egy kicsit le nem csillapodnak a kedélyek. Bevallom őszintén, én se voltam hozzá megfelelő állapotban. Az első hónapban hozzá se szóltam senkihez, csak Olliehoz és Jesshez. Hazaköltöztem erre az átmeneti időre anyáékhoz, ők meg már úgyis itt voltak. Kijelentették, hogy nem is mennek sehova ha én se. De azt hiszem anya nem is engedte volna őket. Chriss segítségével vita nélkül el tudtam intézni, hogy itt maradhassanak velünk. Anya ragaszkodott hozzá, hogy a búcsúztatót is itt tartsuk. Felállíttatta a téli kertet és a teraszt is téliesíttette, hogy minél hangulatosabb lehessen. Bár szigorúan csak családi a dolog, meg persze a Hercegnő közeli barátai jönnek.

Ismét a kezemben lévő dossziéra nézek. Sóhajtok. Még mindig nem tudom, hogy ez a legmegfelelőbb lépés-e, de tudom, hogy a Hercegnő ezt akarná. Ezt akartuk, mielőtt...

A szőnyeget kezdem fixírozni, ahogy azon morfondírozok mit fognak hozzá szólni. Sokat ők se jöttek ki a szobájukból az eset óta. Maximum hozzám jöttek át, ha nagyon egyedül érezték magukat. Enni se nagyon ettek a nagycsalád körében. Talán az utolsó pár hétben. Csak anya a nagyi, meg Sophiék voltak. Evés erejéig már kimozdultak.

Halk kopogás zavarja meg az agonizálásomat. Megtörlöm a szemeim, és kicsit rendbe szedem magam, mielőtt felállok, hogy az ajtóhoz lépjek. Másik oldalán húgom vár, láthatóan már most kisírt szemekkel. Szorosan megölelem, mire újra rázkódni kezd. Még szorosabban ölelem, ezzel próbálva magamban is tartani a lelket.

Jó pár perc után húzódik csak el. Megtörli arcát, majd egy halvány mosolyt ereszt meg felém.

- Menjünk, mindenki minket vár.

Engedem, hogy egészen a hátsó kertig rángasson, ahol már fel vannak állítva a székek a búcsúztatóhoz. A terasz berendezve utána egy állófogadásos torhoz. Ténylegesen mindenki kint vár, csoportokba verődve halkan beszélgetnek egymással. Jólesik a kora decemberi csípős hideg. Bár mindenhol melegítők vannak, hogy a szertartás alatt ne fázzunk majd, mégis szabadtéri maradt a dolog. Hálás vagyok anyának, a Hercegnő mindig is imádta a kertet, meg a teraszt.

Oda is biccentek neki, a nagyival meg Jakkel beszélget de nem merek hozzájuk menni először. Akkor biztos vagyok benne, hogy elsírnám magam újra. Bár igazából ezen a ponton bárki hozzám szól törik a mécses. Ennek ellenére a lehető legrosszabb csoport üdvözlésével kezdem. Leo és Caleb épp Lys-sel és Randallal beszélgetnek, akik Olliet és Jesst ölelgetik. A kisgyerekeket nem hozták, ahogy tőlünk se senki. Nem akartuk kitenni őket ennek az egésznek.