Szégyentelenül

43. Fejezet: Családi kapcsolatok

Ujjaimat tördelve ülök a kissé vizes fűben a tóparton. Térdeimet hol felhúzom, hol kinyújtom, nem tudok mit kezdeni a bennem keringő energiával. Mondanom sem kell egy percet se tudtam aludni miután elküldtem Chrisnek hol találkozzunk személyesen. Majd hajnali 3-kor vonatra ültem, hogy átjöjjek a szomszéd városba. Csak remélni tudom, nem ültet fel. Sok múlik azon hajlandó e segíteni. Meg hátha tud valamit arról a szarságról, amit Frank részegen hadovált össze. Még mindig nem tudja bedolgozni az agyam az információt, pedig sok mindent megmagyaráz. De ez...

Gondolataimból az ránt ki, hogy a hídon átmenő vonat ellenére is hallom, ahogy egy alak közeledik mögülem. Felállva meg is látom nagynénémet. Nő létére magasabb, mint én vagyok. Izmos, mégis nőies testalkatával, csak úgy suhan. Vörösesre festett haja szigorú copfban van felkötve, arca komor és az életkorára való tekintettel már itt-ott ráncok is tarkítják. Ennek ellenére gyönyörűbbnek találom, mint legutóbb. Jót tett neki a családalapítás, és a letelepedés. Nem is tudom hány éve volt, hogy utoljára láttam. Talán anya temetésén.

Pár lépéssel előttem végül lelassít, és meg is áll. Kezeit karba fonja mellkasa előtt, és szigorúan néz rám. Tudom, nem volt betervezve az életébe, hogy egyik pillanatról a másikra, hajnalok hajnalán kirángatom őt ide azok után, hogy évek óta egy szót se váltottunk a család ezen oldalával. Mondjuk úgy Frank nem tartja a kapcsolatot a testvéreivel, őket meg megértem, miért nem keresik az öreget.

- Szia – annyira zavarban vagyok, és nincs fogalmam se arról mit kezdjek a helyzettel meg magammal, hogy csak kellemetlenül intek neki. Hogyan kezdeményezel beszélgetést egy rokonnal akit körülbelül alig ismersz?

- Hey, Clay - arcvonásai kicsit ellágyulnak. - Igazán fess fiatal ember lett belőled - még egy halvány mosolyt is megereszt.

- Köszönöm. Nem akarok bunkó lenni, de nem ezért jöttem - jelentem ki szárazon. Én örülnék a legjobban, ha azért találkozhattam volna velük, hogy egy család újraegyesítést kezdeményezzek, de sajnos ez nem az a pillanat. Talán nemsokára. - Sikerült megszerezni az iratokat amiket kértem?

Nagyot sóhajt, majd a farzsebéből előveszi a kissé meggyűrt papírokat.

- Szerencséd van, hogy Dominik a családi helyzet ellenére is kiküzdötte magát az életben. Mázli, ha nagymenő orvos a kisöcséd - vicceli el a helyzetet, miközben átnyújtja a papírokat.

- Mintha te panaszkodhatnál - mosolygok én is vissza. – Te is meg Derek is kihoztátok a helyzetből a maximumot. A srácaitok hogy vannak? - kérdezem lazán, hogy addig is eltereljem a figyelmem a kezemben lévő dokumentumokról.

- Meg se lepődök, hogy tudsz róluk - horkant fel. - Az akadémián kellett volna tanulnod. Kiváló ügynök lenne belőled.

- Ugyan, nem egy elcsépelt tv sorozatban vagyunk - kinyitom a lapokat, és végig vezetem rajtuk a pillantásom.

- De hirtelen miért érdekelnek a születési anyakönyvi kivonataitok? Kórházi leletekkel? Remélem nem vagy bajban.

- Mondjuk úgy nem vagyok nagyobb bajban, mint eddig.

- Ugye nem gondolod... Angie betegsége öröklődő, és az egyetlen demencia, ami tinédzser korban is kialakulhat...

- Nem, dehogy! Mind rendben vagyunk, ne aggódjatok!

- Clay, 10 év után kapok egy telefonhívást a semmiből az unokaöcsémtől, akit az anyja temetésén láttam utoljára, ahol rendesen szét volt csúszva. Kérlek ne mond, hogy ne aggódjak. Tudom, hogy a bátyám és Barbara miatt azt mondtuk nem szeretnénk ha bármi közünk lenne a családotokhoz...