Szégyentelenül

12.(Nem túl) Váratlan fordulat

 - Mi a fasz? – csúszik ki számon a kérdés.

Trevor és Alex a szobám közepén, félreérthetetlenül össze vannak gabalyodva. Ruháik szanaszét körülöttük.

Kikerekedett szemekkel bámulom az elém terülő látványt, és hirtelen nem tudom, hogy egyáltalán mit reagáljak.

Az ajtónyitódására, és a hangomra barátom elkezd mocorogni. Kócosan felkönyököl, és próbálja beazonosítani, merre lehet, meg ki is Ő. Homlok ráncolva, bárgyún néz körül a szobámban, mikor is felismeri hol van. Szeme megakad rajtam, mire rám mosolyog.

- Jó reggelt – nyöszörgi, majd oldalra fordul, hogy levegye magáról a takarót, és feltápászkodjon, mikor realizálja a mellette fekvő srácot.

Látványosan kikerekednek a szemei, és rám kapja tekintetét.

Én még mindig csak bárgyún pislogok, és próbálom nem elhinni, amit látok, vagy beleképzelni bármit, vagy...nem is tudom.

Pár perc kínos néma csend után becsukom a szobaajtót, és elindulok a földszintre. Lábaim csak úgy visznek, egészen a konyháig. Ott megtámaszkodom a csap szélén, és csak bámulok bele. Szemeimet könnyek égetik, szédülök és hányingerem is lett.

Erőt veszek magamon és megmosom az arcom, de egyáltalán nem segít. Csupán bámulom az arcomról lehulló vízcseppeket, és próbálok nem teljesen széthullani.

Nem telik sok időbe Trevor is leér az emeletről, immáron felöltözve, bár csapzottan, kócosan, és borzasztó másnapos állapotban.

- Hé, Clay, ez...ez nem az aminek látszik, mármint faszom...- kezd bele a mentegetőzésbe. – Kurva sokat ittunk, és nem emlékszem kb semmire a tegnap estéből, de amit fent láttál az...

- Az mi? Vagy mi nem? – vágok a szavába. – Az isten szerelmére, lefeküdtél valakivel a szobámban, miközben pár méterrel arrébb voltam! – hevesen fordulok meg, és ezzel egy időben hangom is felemelem.

Remegek a dühtől, de nem akarok veszekedni. Nem így.

- Menj el – mondom Neki ezúttal már rendes hangszínben.

- Clay, beszéljük meg, nem hagyhatlak így itt.

- Menj el! – utasítom újra. – Majd megbeszéljük, ha már nem vagy ennyire másnapos, én meg nem vagyok ilyen ideges. Ennek most úgyis csak ordibálás meg tányértörés lenne a vége.

Próbálom jelezni Neki, hogyha itt marad és még egy perccel tovább kell a lényét bámulnom akkor nem fogom tudni visszafogni magam. Baszki legszívesebben már most hozzávágnék valamit, vagy megütném...nem lenne megoldva tőle a helyzet, de határozottan kurva jól esne.

- Nem akarok így elmenni – közelebb lép, de elhúzódom. Karba fonom kezeim, és dacosan ellépek előle.

Könyörgő szemekkel nézek rá, miközben érzem, hogy újra forró könnyek égetik a szemem.

- Ne csináld ezt Clay.

- Trev, addig menj el, amíg szépen kérlek!

Még pár pillanatig bizonytalanul vár, majd sóhajt egyet és nagy nehezen megindul.

- Este felhívlak. Sajnálom és...szeretlek.

Megrándítom a vállam. Faszt érdekel, csak tűnjön már el innen.

Amint kilép a helységből utat engedek könnyeimnek. Lecsúszok a pult mentén. Lábaimat felhúzom, átkulcsolom kezeimmel, fejemet pedig térdeimre hajtom. Mint valami kisgyerek úgy bőgök.