Szégyentelenül

35. Rég látott ismerős

                                                       

Sziasztok! Először is nagyon sajnálom, hogy csak mostanra sikerült elkészülnöm az új fejezettel, bevallom őszintén egy nagyon nagy holtponthoz érkeztem. Azt hittem már nem is fogom tudni folytatni a sztorit (pedig fejben már egész jól összeállt a dolog), de úgy néz ki, sikerül kilábalni ebből a helyzetből. Eszméletlen sok újrakezdés és törlés árán végül összeállt ez a fejezet is. Viszont sajnos a továbbiakban se tudom megígérni a heti frissítéseket, fogalmam sincs milyen ütemben fogok tudni haladni az írással ezek után (remélem azért kicsit stabilabb lesz a helyzet).
Úgyhogy jelenleg ez a helyzet, azért remélem továbbra is lesz aki olvassa, és nem veszett el teljesen a süllyesztőben a történet emiatt a kihagyás miatt. Aki pedig visszatalált hozzám, annak nagyon jó szórakozást kívánok a fejezethez, köszönöm, ha olvasod 😊
Fru

                                                         

Clay

Kényelmetlenül helyezkedni kezdek a székben, miközben árgus szemekkel figyelem, ahogy az új jövevény betör a családi körbe, és mintha csak ide tartozna mindenkivel jó pofizni kezd. Arról már ne is beszéljünk, hogy látványosan levetkőzteti Owent a szemével. Felfordul tőle a gyomrom. De valahogy az egész kisugárzása zavar, még ha félre teszem a féltékenységem akkor is. Tudjátok van az a típusú ember akit meglátsz, és viszket tőle a tenyered. Legszívesebben megütnéd. Na Ő pont ezt az érzést váltja ki belőlem. Borsódzik a hátam tőle.

Ki a franc ez és honnan került elő most hirtelen?

A kellemetlen érzés akkor se múlik, mikor akaratom ellenére Octavia elrángat az asztal mellől a kert hátsó részébe, egészen le a partig. Mert igen, miért is ne lehetne egészen a gyönyörű tópartig lesétálni. Végülis még mindig egy magán szigeten laknak.

Csatlakoznék a srácokhoz meg a kutyákhoz, mikor nem messze meglátom Jesst egyedül ücsörögni. Azonnal felé veszem az irányt. Imád gyerekek között lenni, tehát ha nem ott van, az jelent valamit.

Lehuppanok mellé, hátul lazán könyökeimre támaszkodom, arcom a nap felé fordítom és mint egy gekkó élvezem a reggeli fényt és kellemes meleget. Pár óra múlva úgyse lehet majd megmaradni annyira meleg lesz.

- Na mizu? – kérdezem lazán.

Nagyot sóhajt, majd átkarolja lábait, állát térdére hajtja és a vizet bámulja. Percekig nem is válaszol, csak megrántja a vállát, és némán néz bárhova, csak rám nem.

- Baj van? – teszem fel az újabb kérdést. Én is felülök, hogy jobban lássam mi játszódik le az arcán.

- Nem tudom...

- Ugye nem tettél semmi olyat, amit én se tettem volna ennyi idősen? – lököm meg játékosan a vállát, mire csak olyan flegma tinédzseresen megforgatja szemeit, de azért az Ő ajkain is ott játszik a mosoly.

- Nem – ismét sóhajt. Kicsit lazít a testtartásán, és lábait kinyújtja maga előtt, kezével megtámaszkodik maga mögött. Haladunk. – Csak össze vagyok zavarodva kicsit.

- Tudok segíteni?

- Nem hiszem – ismét megrántja a vállát. – Azt hiszem, ez olyan dolog, ami majd magától megoldódik. Csak addig szét idegelem magam rajta – nevet egyet.

Átkarolom a vállát, és magamhoz húzom, belepuszilok a hajába. Belesimul az ölelésbe, átkarol, fejét pedig mellkasomra hajtja.

- Ugye tudod, hogy bármi miatt is vagy most összezavarodva, vagy bármi legyen is a jövőben, én mindig ugyan úgy foglak szeretni, és legalább annyira büszke leszek rád, mint amilyen most vagyok. Rád is meg a fafejű bátyádra is. – adok még egy puszit a homlokára is, mint egyfajta megerősítés. – Arról pedig ne is beszéljünk, hogy bármit megoszthatsz velünk. Bármi legyen a régi ígéretünk él, okés? Mindig itt leszünk, és meghallgatjuk egymást.