Szégyentelenül

39. Fejezet: Otthon édes otthon

Clay

Órákig nem tudok mit csinálni csak sírok. Hol hangosabban, hol halkan. Agonizálásomból a telefonom csörgése rángat ki. Ki a fene keres hajnalban? Először ignorálom, de mikor már harmadszor is újra hív, idegesen felveszem.

- Halló? – szólok bele a vártnál ingerültebben.

- Jó estét kívánok, Clayton Stephensonnal beszélek? Jane Anders százados vagyok a kerületi rendőrőrsről, Ön a 1237-4/3-as lakás tulajdonosa?

- Én vagyok igen – felülök az ágyban, ahogy rájövök, hogy nem valami jelentéktelen dologról van szó.

- A lakásba betörést jelentettek negyedórája, a kollégámmal a helyszínen vagyunk, sérült nincsen, de a papír munka intézéséhez ide kellene jönnie.

- Öhm...mindjárt nézek egy gépet, de szerintem reggelre ott tudok lenni.

- Rendben, kérem ha megérkezett fáradjon be az őrsre, illetve fel kell mérnünk eltűnt e valami a lakásból.

- Rendben, köszönöm, megyek, ahogy tudok.

Elköszön, majd lerakjuk a telefont. Azonnal megnézem mikor megy az első gép visszafele. Tökéletes, két óra múlva indul egy, amire még tudok jegyet venni. Ha most elindulok, pont kiérek még csekkolási idő előtt a reptérre.

Gyorsan bepakolok pár ruhát egy kisebb utazó táskába, meg a fontosabb dolgaim, majd átmegyek Jake szobájába, hátha Jeff még ott van. Szerencsémre meg is találom. Jakkel még foglalkozik az orvos, úgy néz ki megmarad a szemétje.

- Jeff, tudom, hogy nem a legjobbkor, de kérhetnék egy szívességet? Ki tudsz vinni a reptérre?

- Miért? Clay, ugye tudod, hogy nem az a megoldás, hogy elmész. Lehet, hogy Owennel összevesztetek, de te is...

- Nem, tudom! – szakítom félbe. – Most hívtak otthonról, valaki betört a lakásunkba, és oda kell mennem, hogy megnézzem elvittek e valamit, meg papír munka is lesz, illetve a barátnőmékre is rá akarok csekkolni, ők a mellettünk lévő lakásban laknak, és tudni szeretném jól vannak e.

- Oh, persze, persze. Adj kettő percet, találkozzunk lent a parkolóban.

- Köszönöm.

A reptérre vezető utunk többnyire néma csendben telik, amiért nagyon hálás vagyok.

- Köszönöm – mondom neki, mikor szállok ki az autóból.

- Várunk vissza – ereszt meg egy kedves mosolyt felém, amitől majdnem újra elsírom magam.

Némán bólintok, majd becsukom a kocsiajtót, és sietek, hogy elérjem a járatot.

Miután leszáll a gép, az első dolgom, hogy rohanok a rendőrségre, ahol is szerencsére még szolgálatban van a hölgy, akitől este a hívást kaptam. Elmagyarázza, mikor kapták a bejelentést, és hogy kimentek, de szerencsére nem láttak nagy kárt. Valószínű csak egy piti vandalizmusról van szó, de vissza kell mennem vele a lakásba, hogy felmérjem mekkora értékű a kár.

Mikor belépek a lakásba, mély lélegzetet kell vegyek, hogy ne omoljak össze rögtön a nappaliba. Az a pár bútor, amit itt hagytunk, teljesen szétvagdosva, feldöntve, összetörve hever mindenfele a lakásban. A falak telis tele graffitikkel. „Hazug", „Kurva.", „Manipulátor." és ehhez hasonló kifejezésekkel.

- Kérem nézzen körbe, mi lehet olyan érték, ami eltűnt, hogy bele tudjuk írni a jelentésbe, illetve ha van biztosítás, vagy...

- Nem szükséges, ezen a pár darab régi bútoron kívül semmi használható nem volt hál istennek. Épp költözés alatt állunk. – eresztek meg felé egy fáradt mosolyt.