Szégyentelenül

5. Véletlenek nincsenek

5.Fejezet: Véletlenek nincsenek

Ingerülten tuszkolom a ruháimat a táskámba. Örülök, hogy kiszabadulok innen, de közben még mindig a védelem dolgon görcsölök. Igen, kényelmes lenne, ha Owentől kérnék segítséget, mert valljuk be elég imponáló volt Greg reakciója szobatársam dominanciájára. Az én reakcióm annál kevésbé.

Keserűen gondolok vissza arra, hogy voltam olyan hülye és nem löktem el magamtól, sőt még bele is mentem a játékba.

Sóhajtok, közben összezárom a hátizsákom. Valamikor döntenem kell róla.

Az első verzióm ez, hogy segítséget kérek életem megrontójától, de valljuk be a férfiúi büszkeségem nem rajong a dologért. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy borsosan meg fogja kérni az árát, több mint biztos, hogy szexuális jellegű törlesztésben. Ezt pedig elképzelhetetlen, hogy megtegyem Trevorral.

A másik lehetőségem, hogy keresek valaki mást, de valljuk be, még csak beszélni se beszélek senkivel a suliból, nemhogy valamelyikkel összebarátkozzak és ahogy a srácok mondták, túl sok választási lehetőségem sincs.

Egyedül viszont sokáig nem fogom húzni, vagy állandóan verekedésbe fogok kerülni, rosszabb esetben nem mindig én fogok nyertesen kikerülni a helyzetből. Az előző sérüléseim is épp, hogy eltűntek.

Hajamba túrok és gondterhelten sóhajtok egyet. Valamit ki kell találnom a helyzetre.

~.~

Lábammal dobolok a zene ütemére, miközben várok, hogy a srácok végezzenek a suliban. Kivételesen nagyon hamar haza értem, így még azelőtt össze tudom őket szedni, hogy haza érnének.

Pár perc múlva meg is látom Oliver kócos barna haját a haza induló tömegben. A bejárati ajtó mellet közvetlen vár egy kicsit amíg Jess is kiér és elköszön a barátnőitől, majd együtt indulnak ki.

Mikor észrevesznek Jess előre rohan és a nyakamba ugrik.

- Szia manó! - ölelem meg szorosan. - Milyen volt a suli? - kérdezem.

- Uncsiiii - nyavalyogja, de közben azért hatalmas mosoly van arcán.

- Szia! Mizu? - ölelem meg Olit is mikor beér minket.

- Semmi extra. Átmehetünk Daniellékhez? - kérdezi miközben elindulunk.

Jess belém karol és ő is hatalmas szemekkel néz rám, mert tudja, hogy annak úgyse tudok ellen állni.

- Ma este már ott aludnánk, és holnap délután jönnénk haza.

Daniell és Mira, mindkettőjük osztálytársa, egy velük teljesen egyidős testvér pár, és körülbelül pelenkás koruk óta ismerjük őket. Egy oviba is jártak, most meg egy suliba, egy éve pedig még ugyan abban a házban laktak, ahol mi, de aztán kiköltöztek kertesbe.

- Persze, ha nem gond nekik, és a szülők is tudnak róla.

Emlékszem mikor volt olyan, hogy a srácok megszervezték, hogy Miráék nálunk alszanak a hétvégén, beleegyeztem, mert úgyse dolgoztam, és szombat este Julia, a srácok anyja pánikban hívott fel, hogy a gyerekek elmentek reggel otthonról a parkba, és nem jöttek még haza. Eszméletlenül kellemetlen volt a helyzet. Természetesen azonnal hazavittem a srácokat a tesóim meg két hétig szobafogságban voltak. Azóta mindig mindenkivel előre, többször is leokéztatják, ha el akarnak menni valahova, vagy meghívnak valakit.

Kimegyünk még kicsit a parkba, hogy a srácok tudjanak játszani, fagyizunk egyet aztán haza megyünk.

Otthon kipakolnak, átöltöznek, és már mennek is át barátaikhoz.