Szégyentelenül

34. Nem minden arany ami fénylik

Owen

Hajnalban a telefonom csipogása ver fel. Fáradtan túrok bele a hajamba, és fordulok oldalra, hogy lehalkítsam a készüléket. Ami elsőnek feltűnik, Clay nincs mellette az ágyban... már megint. Fáradtan megdörzsölöm arcom, majd visszazuhanok a párnák közé. Legszívesebben fel se kelnék, de sajnos ezt nem tehetem meg. Megnézem az időt, még fél öt sincs, hol van ez az idióta? Az utóbbi fél évben, egyre gyakoribbak ezek az éjszakai eltűnései. Próbálom nem túlgondolni a dolgot, de a zsigereimben érzem, hogy valami nincs rendben. A megérzéseim pedig világ életemben eszméletlenek voltak. Már többször rákérdeztem, de sose kapok egyenes választ. Mindig volt valami kifogás. Izgul a tárgyalás miatt, ki kellett kérnie Sergej véleményét, Lysával akar időt tölteni, nincs ideje a vizsgák miatt és a többi és a többi. Szóval biztos most is lenne valami univerzális méretű probléma, ami miatt nem találom magam mellett az ágyban reggel. Nagy valószínűséggel azt mondaná stresszes a költözés miatt. Úgyhogy inkább rá se kérdezek. Gyáva dolog, de az utóbbi időben azt érzem egyre nagyobb a távolság köztünk. El akarom kerülni, hogy a szemembe hazudjon...ismét. Kikászálódok az ágyból, majd a fürdőbe megyek egy gyors zuhanyra. Bár este fürödtünk, jól esik a hideg zuhany. Ha nem is teljesen, de legalább picit éberebb lettem tőle.

Lemegyek egy kávéért is a biztonság kedvéért. Már összekészülve indulnék, mikor nyílik a bejárati ajtó, és haza tér az elveszett báránykánk.

- Jó reggelt – köszönök rá élesebben, mint akartam, de reggel van, és kurvára nincs jó kedvem. Miatta. Szóval nem érdemel finomkodást.

- Szia – köszön vissza megszeppenve, mint akit tetten értek.

Szusszanok egyet mérgesen, majd minden egyéb nélkül elmegyek mellette. Utánam fordul, hogy mondjon valamit, de őszintén szólva nem érdekel. Ez a reggel már el van baszva, nem vagyok kíváncsi az olcsó kifogásaira. Most nem.

Mérgesen ülök autóba, és indulok el a város másik végébe, hogy ismét neki kezdjek egy istentelenül fárasztó napnak.

Két meeting között az irodámban kávézom, miközben az üvegablakon át bámulom a nyüzsgő várost. Egész nap próbáltam lehiggadni, de a bennem gyűlő feszültség egyszerűen csak nem akar csillapodni.

Melankóliámból telefonom csörgése rángat ki. Fáradt sóhajjal fogadom a hívást mikor meglátom, húgom az.

- Na végre, téged elérni egy rémálom! – nyafogja rögtön a telefonba.

- Soph, nincs jó kedvem. Mond mit szeretnél, aztán mennem kell.

- Oh, oké... - tart egy meglepődött szünetet. – Tegnap beszéltem Clayyel, megerősítette, hogy jöttök, de gondoltam rákérdezek.

- Nem említette, de persze, megvannak a jegyek, megyünk, ne izgulj.

- O, minden rendben köztetek? – kérdezi lágyabbra véve hangját.

- Persze – hazudom reflexből.

- Rendicsek, de tudod, hogyha bármi van, velem beszélhetsz, ugye?

- De nincs semmi. Nem is lehetne ennél tökéletesebb a dolog. Csak nyakunkon a költözés, meg az utazás, és sok a stressz.

- Oksi, te tudod, én csak felajánlottam. Majd hívd fel anyát mert már Ő is teljes pánikban van a menüt illetőleg meg ilyenek.

- Rendben, vigyázz magadra, most megyek!

Még megvárom míg elköszön, majd bontom a vonalat. Fáradtan dobom az asztalra a készüléket, és csak bámulom, ahogy elsötétedik a képernyő, majd percekkel később újra felvillan egy üzenet miatt.