Szégyentelenül

28. Rég látott ismerős

Dermedten állok Sophie nagybátyjának ölelésében, még csak annyira sincs lélekjelenlétem, hogy arrébb lépjek, vagy bármi.

- Jake bácsi, kérlek, szegény Claynek jutott ma már családi dráma! – mosolyog rá a szőke velem szemben. – Bocsi, mindig is taperolós volt.

Erre az említett lazít egy keveset a szorításomon, kissé ellép tőlem, hogy unokahúgát is megölelhesse, de nem enged el teljesen, ami még kényelmetlenebbé teszi az egészet. Miért kell itt lennie, miért pont most? Nem hiszem el, hogy ténylegesen egy téli szappanoperába kerültem.

- Milyen volt a világ körút? – csatlakozik be a beszélgetésbe Isaac is.

Lazán válaszolgat a kérdésekre, miközben én végre veszem a bátorságot és oldalra pillantok. Magasabb mint én, sőt talán még Owennél is. Fekete, egyenes, rövid haja most is zselével tökéletesre beállítva. Jég kék szemei szinte világítanak. Fehér bőre még mindig tökéletes, bár talán pár ránccal több van a szeme alatt, mint pár évvel ezelőtt, mikor utoljára láttam. Fekete öltönyt visel, fehér inggel, fekete nyakkendővel. Szokatlan tőle ez az elegáns viselet. Valahogy nem tudom másban elképzelni, mint a fekete bőrdzsekijében, szaggatott farmerban és természetesen az elmaradhatatlan motoros csizmáról és bukósisakról ne is beszéljünk.

Kényelmetlenül fészkelődni kezdek, ahogy keze még mindig lazán a derekamon pihen, mintha oda tartozna. Egyszer talán biztonságot adott közelsége, de jelenleg semmi mást nem érzek, minthogy menekülni akarok. Megpróbálok arrébb lépni, de erősen tart. Épp nevetve magyaráz valamit Patricknek meg Sophie-nak, és bár a figyelem központjába kerültünk amint belépett a helységbe, valahogy mégse furcsa senkinek, hogy ennyire közvetlen velem.

- Ettél már? Mi már a sütinél, kávénál járunk – Sophie nagyon lelkes, el is indul az asztal felé, amire ki vannak helyezve a finomságok, hogy hozzon az említett dolgokból Jake-nek is.

Ezt a pillanatot használja ki a mellettem álló, és minden figyelmét újra nekem szenteli.

- Nem hittem, hogy újra találkozunk. Még mindig eszméletlen gyönyörű látványt nyújtasz – olyan természetesen ejti ki a szavakat, pillantásától pedig kiráz a hideg.

- Ismeritek egymást? – csodálkozik rá Soph, mikor visszaér egy csésze kávéval, és egy tálca sütivel.

Ez az a pillanat, amikor a figyelem amit kapunk átfordul teljesen más hangulatúvá, mintha hirtelen mindenki realizálta volna, hogy nem természetes ami történik.

Nagyot nyelek, és még mindig nem tudok egy értelmes szót se kinyögni, csak pörög az agyam ezerrel, de elvesztem, mióta megjelent.

- Rég volt már, de Clay és...

- Kérlek ne – lehelem szinte alig hallhatóan, és ismét megkísérlek ellépni mellőle, ezúttal nem ütközöm akkora ellenállásba, vagy csak túl nagy hévvel teszem meg a mozdulatot, amire nem számít.

Érzem, ahogy mellkasom szorítani kezd, és fogy a tüdőmből a levegő. Mélyen szívom be a levegőt, és próbálok megnyugodni. Charlie hál istennek nem vesz észre semmit a dologból, békésen szuszog a mellkasomnak dőlve.

- Clay, nyugi – karom után nyúl, gondolom ismét magához akar húzni, de a közelében lenni a legutolsó dolog amire jelenleg szükségem van.

Miért kellett most itt felbukkannia? Nem elég, hogy a délelőtti incidens kellemetlen emlékeket rángatott elő belőlem, erre megjelenik Ő is, hogy felszínre hozzon olyan dolgokat amiket még jobban eltemettem magamban, mint a gyászt anya halála után.