Friends don't lie (ST fanfiction)

Ezt alig hiszem:

                                 (Mike)

A kis csapatunk elég sok próbán átment. Demogorgonoktól kezdve egészen a gonosz Szovjetekig elég sok mindennel és mindenkivel szálltunk szembe. Ugyanakkor egy valamin sosem sikerült felülkerekedni. Félelem, ezt sosem fogjuk legyőzni. Bárhogyan küzdhetünk ellene legbelül ott lesz és várja, hogy magával rántson. Mert ez ilyen, nem nézi a rangodat sem a családfádat. Egyszer csak beköszön aztán, ott él veled minden pillanatban.

-Ki volt az?-Szakította meg a gondolatmenetemet anya.

-Nem tudom igazából, senki sem szólt bele a telefonba.-Találtam ki gyorsan valamit.

-Mike az anyád vagyok és tudom, hogy mikor hazudsz ez pedig most annak tűnik.-Állt mögém a konyhapultnál.

-Talán igazad van de ez az én koromban teljesen normális.-Magyaráztam ki magam.

-Persze nem kell elmondanod nekem csak tudd, hogy rám mindig számíthatsz.-Ölelt meg.

-Szerintem Jane titkol valamit, aminek köze van Trevorhoz.-Bukott ki belőlem.

-Nézd, én látom mennyire szereted azt a kislányt de ez így nem normális, akármennyire is tudom milyen Trevor nem ítélheted el, mert tiszteletben tart téged és teljesen megértelek a te helyedben én is félnék viszont nem kell mindenben a rosszat látnod mert ez foglya a kapcsolatod végét is jelenteni, mert ebből neked is eleged lenne egy idő után.-Adta elő a monológját.

-De együtt aludtak, reggel pedig meg akartam csókolni akkor pedig elhúzódott.-Pontosítottam a problémát.

-Ha bármi rosszat is feltételezel róla, akkor az már régen rossz, döntsd csak el, hogy bízol-e benne vagy sem.-Tanácsolta.

-Persze, hogy bízom de nem tudom mit gondoljak.-Árultam el.

-Erre csak annyit tudok mondani, hogy beszéljétek meg a kulcs a kommunikáció.-Mosolygott rám kedvesen.

                                  (El)

Mély levegőt véve néztem bele a tükörbe. Ismét könnyek borítják mindenemet. Akárhányszor előjön az agyamban akkor Dr. Brenner tönkreteszi a napomat. Most meg gyakorlatilag a saját barátomtól húzódtam el az arca miatt. Régebben azt hittem, hogy ez teljesen normális, mármint amit velem tesz, később azonnal tudatosult bennem, hogy ez nekem nem jó és bármennyire ellenzem ő ugyanúgy csinálja tovább. Talán akkor kezdődtek el a rémálmok amikor kezdtem elfelejteni őt. Először sikerült ignorálnom és teljesen kiment a fejemből. Viszont most ismét sikerült legyőznie, és ezt tudatosan csinálja. Ezt nem kell tudnom, elég csak éreznem mert ismerem az életem egyik részét vele töltöttem. A kis helyiségben mindössze néhány percet töltöttem de úgy éreztem, hogy ideje lemennem reggelizni. Elvégre senki nem vehet észre rajtam semmit. Tehát a másik szobába kitűzött cél felé indultam volna el, amikor beleütköztem egy mellkasba. Pontosabban Mikeéba aki kérdőn nézett az arcom látványa miatt. Beharapva az alsó ajkamat vártam a reakcióját.

-Kérdezni szeretnék valamit.-Indult el a szobája felé.

-Rendben.-Mentem utána, Mike maga mögött gondosan bezárva az ajtót ült le az ágyára mire én vele szemben foglaltam helyet.

-Áruld el nekem, mi baj van?-Kérdezte meg végül.

-Nincsen semmi csak, pár napja megvan és ez most nagyon fáj.-Legyintettem felé.

-El, te vagy a legerősebb lány akit ismerek  emellett, most voltunk valamelyik nap együtt gondolom emlékszel aztán, ezt így nehéz elhinni.-Piszkálta a térdét.