Egy új élet!

16

- Miért van ennyi fiú ismerősöd? – nézett rám mogorván. Sóhajtottam egyet.

- 2 fiú bátyám van és Liven kívül nem jövök ki jól a lányokkal – csomagoltam el a cuccom – Bocsánat, velem együtt jár az is, hogy a fiúkkal jobban kijövök – álltam fel és szét tártam a karjaim – További jó étvágyat – mosolyogtam keserűen. Evan sóhajtott egyet, majd előre fordult. Bólintottam. Oké. Játszhatunk így is. Könnyes szemmel fordultam hátra és indultam meg a kijárat felé.

- Lucy, minden oké? – kérdezte Roy, megállva mellettem, mire könnyes szemmel megráztam a fejem – Hé, mi a baj? – tette le a pultra azonnal a tálcát és maga felé fordított. A tenyerembe temettem az arcomat.

- Semmire nem vagyok jó – tört ki belőlem a sírás.

- Dehogynem, istenem – húzott magához – Ssssh, ne sírj – simogatta a hajam. Pár perc alatt sikerült megnyugtatnia, így kisírt szemekkel néztem fel rá.

- Köszi – motyogtam alig hallhatóan.

- Ez a legkevesebb – nyúlt át a pulton a telefonjáért – Haver, tartsd a frontot, mindjárt jövök, haza viszem Lucyt – nyúlt a kabátjáért.

- Oké – mosolygott rám a srác bíztatóan. Biccentettem.

- Gyere – simította a hátamra a kezét és kikísért a gyorskajáldából.

- Bocsánat, hogy összekönnyeztem a pólód – szálltam be az anyósülésre.

- Nincsen semmi baj, picúr – indította be a kocsit. Elmosolyodtam a becenév hallatán. Tény, hogy a mellkasáig érek, van vagy 190 centi.

- Colos – kötöttem be magam.

- Szívd vissza – nézett rám egy pillanatra, miután elindultunk.

- Ha én picúr, te colos – makacsoltam meg magam. Nevetve ált meg a pirosnál.

- Jól van, picúr – kacsintott rám. Nevetve vettem elő a telefonom. Liv neve villogott a kijelzőn.

- Bocsi, ezt felkell vennem – néztem rá, mire a magasba emelte a kezeit – Szia – köszöntem bele.

- Milyen fiúval léptél le a mekiből? – kezdte azonnal.

- Evan írt neked – képedtem el – Örülnék, ha nem féltékenykedne folyamatosan. Roy, Nash egyik haverja, ha meghallgatott volna, el is meséltem volna, hogy honnan ismerem, de nem, ő azonnal féltékeny lett – morogtam – És ha problémája van, azt velem közölje. Amúgy is, te tudod jól, hogy ki az a Roy – akadtam ki – Többször is volt nálunk, mikor te is – közöltem vele.

- Ja, hogy arról a gyerekről van szó – esett le neki. Lefejeltem a műszerfalat. Roy nevetve nézte a jelenetet.

- Ne nevess – néztem rá szúrósan.

- Bocs – némult el, de láttam rajta, hogy nehezére esik vissza tartani a nevetést.

- Beszélek Evannel – mondta Liv.

- Annyit adj át neki, hogy ha problémája van, azt velem közölje és ne mással, köszi – mondtam neki. Még beszéltünk pár szót, aztán letettük.

- Mióta vagytok együtt? – kanyarodott be a mi utcánkba Roy.

- 2 hónapja, talán – rántottam meg a vállam szomorúan.

- Gondolom neked nincsenek ilyen féltékenykedő rohamaid – sandított rám.

- Én bízok benne – motyogtam alig hallhatóan.

- Ő is bízik benned – parkolt le a ház előtt.

- Akkor miért féltékeny minden fiúra? – néztem rá könnyes szemmel – Jól tudja, hogy örökbefogadott vagyok és a fiúkkal sokkal jobban kijövök, mint a lányokkal. Egyedül Liv az, akit eltudok viselni mert ő olyan mint én – húztam fel a térdeim a mellkasomhoz – Senkinek nem kívánom azt, amin én átmentem – suttogtam – De nem tehetek róla, hogy csak rájuk számíthattam nagyon sokáig és nem jövök ki jól lányokkal – fordítottam felé a fejem.

- Figyelj – fordult felém, lábát felrakva az ülésre – Te egy csodálatos, erős és nagyon bátor nő vagy – tette a kezét a térdemre – Igen, nő, sok mindenen átmentél és iszonyatosan erős vagy – simította meg az arcom – Mi mindig itt leszünk neked, tudod nagyon jól – mosolygott, mire bele bújtam a kezébe – Ha ezt ő nem tudja elfogadni, így járt – rántotta meg a vállát – Nem tudja mit veszített – pöccintett egy picit az orromra.

- Köszönöm – töröltem le a könnyeimet.

- Ezen ne köszönj semmit – mosolygott rám – Azt pedig tudod nagyon jól, hogy párom van és nem fogok rád hajtani – nevetett fel.

- Persze – nyúltam az ajtókilincshez – Sokat jelent ez nekem – néztem még vissza, mielőtt kiszálltam.

- Tudom – nézett mélyen a szemembe.

- Köszi, hogy haza hoztál – néztem még vissza, mielőtt becsuktam volna a kocsi ajtaját.

- Ugyan – legyintett – Láttam rajtad, hogy valami nem oké, edd meg amit haza hoztál – vált szigorúvá a hangja – Nem szeretnénk, hogy megint ne egyél sokáig – kacsintott.

- Megszem, nyugi – nevettem – Szia! – intettem. Becsuktam az ajtót és hátrébb léptem 2 lépést. Roy még dudált kettőt, majd elhajtott. Nevetve töröltem meg az arcom. Nem is kívánhatnék ennél jobb embereket magam mellé. Gyorsan fordultam meg, ahogy az ajtó felé akartam indulni, így neki mentem valakinek. 

- Elnézést – fogta meg a karom, hogy ne dőljek el.

- Én bocsi, nem figyeltem – néztem fel az idegenre. Aki nem is volt annyira idegen.

- Lucy? – engedte el a kezem.

- Te? – képedtem el – Nem láttalak a temetés óta – köszörültem meg a torkom.

- Igen, sok idő kellett, hogy a szemedbe tudjak nézni – sütötte le a szemeit.

- Nem baj – mosolyogtam – Viszont, ha nem baj bemennék, hosszú napom volt és elegem van már mindenből – túrtam bele a hajamba.

- Persze – lépett arrébb – Majd beszélünk? – kérdezte, még mielőtt tovább ment volna.

- Lehet róla szó – léptem be mosolyogva a kapun – Szia – intettem.

- Szia – indult el a másik irányba.

Jobb nem is lehetne a mai nap. Nem is tudom, hogy ki tudna még megjelenni a régi életemből. Mondjuk Scottnak örültem, nagyon régen láttam és van mit megbeszélnünk.

- Megjöttem – kiáltottam el magam, ahogy beléptem az ajtón.

-Szia, kicsim – jelent meg anya, nyakig lisztesen.

- Te meg mit csinálsz? – vettem le nevetve a cipőmet.

- Szerintem inkább ne akard tudni – nevetett ő is – Fél óra és kész a vacsora – mondta, mire elhúztam a szám.

- Evanékkel voltam mekibe, ne haragudj – konyult lefelé a szám, bűntudatom volt.

- Semmi baj, majd megkóstolod holnap – legyintett – Milyen volt a napod? – kezdett el csacsogni. 

Sziasztok!

Itt is lenne a következő rész! Remélem tetszik!

XoxoTündosz