Egy új élet!

27

A következő pár nap egyhangúan telt. Evan ide költözött hozzám félig, hogy ne legyek egyedül, bár az anyukája nem nagyon örült neki és én is mondtam, hogy megvagyok, de ragaszkodott hozzá. Nash próbált velem párszor beszélni, de nem voltam rá kíváncsi. Hayes és anyáék akkor jöhettek amikor akartak, velük megbeszéltem mindent de Nashnek nem engedek. Nagyon megbántott. Sosem veszekedtünk idáig, nem most akarom elkezdeni, akkor inkább elkerülöm. Csak nem értem, hogy miért változott meg ilyen gyorsan a véleménye. Eddig egyszer nem vágott hozzám ilyet, de még csak hasonlót sem. Nagyon rosszul esett és ezt nagyon nehéz lesz megbocsátani, már ha megtudom.

- Jóreggelt – ölelt át reggel Evan, miközben a reggelit csináltam.

- Jobbat – döntöttem hátra a fejem, egyenesen a vállára. Nagy puszit nyomott a homlokomra.

- Hogy aludtál? – kezdte el puszilgatni a nyakam, mire felsóhajtottam.

- Jól, de ezt hagyd abba, mert iskolába kell menni ma – engedtem ki egy kisebb nyögést is a számon.

- Imádom ezt a hangot – morogta a fülembe halkan. Elzártam a gázt és kiöntöttem 2 tálba a rántottát.

- Jóétvágyat – nyomtam egy puszit a szájára.

- Istennő vagy szerelmem – nyögött fel, majd leülve az asztalhoz elkezdte falni az ételt.

- Lassabban, nem eszi el előled senki – ültem le vele szembe, hogy én is megreggelizzek.

- Jól áll a pólóm – mutatott felém a villájával, mire nevetve megráztam a fejem és bekaptam egy falatot. A reggel így gyorsan eltelt, együtt mentünk be az iskolába.

- Jóóóreggeeeelt – pattant mellém a semmiből Liv, még mielőtt beléptem volna a kapun, mire összerezzentem.

- Mit ijesztgetsz – boxoltam bele a vállába, mire nevetve átkarolta a vállam és magához húzott.

- Ott a bátyád – mutatott előre. Nash szokása lett, hogy reggelente az iskola előtt áll és néz. Próbált velem beszélni, nem is egyszer, de egyelőre nem vagyok hajlandó szóba állni velem. Anyával megbeszéltem, jövőhéten visszaköltözöm hozzájuk, de ott is némasággal fogok neki válaszolni.

- Le van szarva, gondolkodott volna mielőtt beszél – fogtam meg Evan kezét és együtt beléptünk a kapun.

- Meddig nem fogsz beszélni vele? – ért utol Liv.

- Nem tudom – rántottam meg a vállam – Ne várja el, hogy egy bocsánat elég lesz – néztem vissza még egy pillanatra a vállam felett, majd beléptem az iskolába. Felmutattam a belépőkártyám és elindultam fel a lépcsőn. Evan nevetve jött utánam. Tudta, hogy egyhamar nem fogok megbocsátani a bátyámnak. Mind a kettejüknek elmondok mindent, csak ő kevesebbet van otthon, így nem sokat tudunk beszélni. Hayes itthon lakik, levelezőn végzi a sulit, így vele minden nap tudok lelkizni, ha van valami bajom. Nem úgy, mint Nash, aki havonta egyszer jár haza és akkor is csak egy estére. Most, hogy összevesztünk majdnem minden hétvégén hazajön és próbál kiengesztelni, nem sok sikerrel.

- Tanultál? – ült le mellém Evan, miután beértünk a terembe. Nagy szemekkel fordultam felé a könyvből, amit éppen olvastam.

- Mire? – kérdeztem, mire felröhögött.

- Tanárnő feleltetni fog bioszból – vette elő a cuccát.

- Ne szivass már – engedtem lejjebb a karjaimat. Evan nevetve átölelte a vállam és magához húzott.

- Felelek önként, ha szeretnéd, így tuti nem téged választ majd – ajánlotta fel. Nevetve pusziltam meg az arcát.

- Szerintem összetudok dobni egy felelést – rántottam meg a vállam. Volt még pár perc az első óra kezdete előtt, így gyorsan átolvastam az előző óra anyagát.

- Jóreggelt – csattogott be az ajtón a tanárnő elég morcosan. Sóhajtva Evanre néztem, mire ő nevetve vissza rám.

- Jó lesz – suttogta a fülembe és nyomott egy puszit a halántékomra.

- Remélem – nevettem fel halkan, ahogy becsuktam a füzetem.

- Grier kisasszony min nevet? – csapta le a naplót az asztalra, mire összerezzentem.

- Nem nevettem tanárnő – tiltakoztam azonnal.

- Hallottam, amit hallottam – mondta a tanárnő és a tábla felé intett a kezével. Evan felnevetett mellettem. Reflexből tarkón vágtam.

- Evan, ha már ilyen jól szórakozik, jöjjön ki inkább ön felelni – támaszkodott meg az asztal szélén.

- Megyek – kacsintott rám barátom, majd kisétált a táblához. Összeszedett egy négyest, majd elégedetten visszaült mellém.

- Most büszke vagy magadra? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Úgy se ezzel megyek tovább – rántotta meg a vállát, majd a vállamat átkarolva ismét magához húzott. Ezután a biosz gyorsan eltelt, ezzel együtt a nap is gyorsan telt el. Utána matek volt, tesi és nekem egy dupla tánc, ami ugye az ének lenne, de nekem nem kell bejárni. Kaptam engedélyt az iskola elhagyására, így átmegyek mindig megnézni, hogy állnak a munkálatok a tánciskolában.

Gyorsan haladnak a munkák, szerencsére, 1 hónap múlva már hirdethetjük, hogy mit lehet tanulni. A tanárok már megvannak. Apa régi ismerősei vállalták, így nem kell új embereket válogatni meg megnézni, tudom, hogy ők jók. Ők jövőhéten utaznak ide megnézni az épületet, lakásuk már van nekik itt. Nagyon várom, hogy elkezdődjön a tanítás az iskolában.

Lassan betöltöm a tizennyolcat. El sem hiszem, hogy idén lesz anyáék halálának a tizennegyedik évfordulója. Bevallom nem vagyok már szomorú, ha rájuk gondolok. Az a 4 év, amit velük tölthettem, jó volt. Sajnálom, hogy már nincsenek velem, de ez az élet rendje.

- Minden rendben? – jelent meg a semmiből Scott, mire összerezzentem – Bocs, nem akartalak megijeszteni – simította meg a vállam. Közelebb húzódtam hozzá.

- Asszem igen – ráztam meg a fejem egy kicsit.

- Emlékek ugye? – húzott magához. Belefúrtam a fejem a vállába és sóhajtottam egy nagyot.

- Sok van – jegyeztem meg halkan – De mind szép – néztem fel rá mosolyogva. Nyomott egy puszit homlokomra és eltolt egy kicsit magától.

- Büszkék lennének rád – suttogta mélyen a szemembe nézve.

- Úgy gondolod? – engedtem el és hátrébb léptem, hogy könnyebben tudjak a szemébe nézni.

- Nem gondolom – rázta meg a fejét és lenézett rám – Tudom – kacsintott, majd elszaladt, mert kiabáltak neki. Mosolyogva néztem utána. Már csak ők vannak a családomból nekem. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy összerezzentem, mikor megcsörrent a telefonom. Evan neve villogott a kijelzőn.

- Szia – vettem fel nagy mosollyal az arcomon, bár ez nem tartott sokáig, mert ahogy meghallottam a lihegését, lefagyott az arcomról a vigyor.

- Eltudsz jönni? – kérdezte kapkodva a levegőt.

- Hova? – vettem fel rögtön a táskám a vállamra és sietős léptekkel elindultam ki az iskolából.

- A húgom beteg, anyáék dolgoznak, a dadus hívott, hogy menjek haza nagyon gyorsan, de én nem értek annyira a gyerekekhez, segíts – kétségbeesett volt a hangja.

- Nálatok találkozunk – jelentettem ki határozottan és futólépésben megindultam a város másik felébe.

Sziasztok!

Bocsi, hogy eltűntem, de nyelvvizsgáztam és a barátommal próbáltam meg minél többet lenni közben, az írásra sajnos nem maradt idő.

Jó olvasást!

Remélem jól vagytok!

XoxoTündosz