Egyszer volt... (Befejezett)

Önzetlenség

Louis

A kórház egy olyan hely, amitől még mindig kiráz a hideg, ha a közelében vagyok. Végeláthatatlan feszültség és rosszkedv uralkodik el rajtam, hiába van egy szép, napsütéses téli napunk, és hiába vagyunk egy magánkórházban, ahol mindent megtettek, hogy kellemes légkört teremtsenek a fájdalom és szomorúság köré. Legszívesebben elillannék a kijárat felé, hogy minél hamarabb magam mögött hagyhassam a betegeket, a fáradt nővéreket, és a komor orvosokat. Szeretném, de nem lehetek ennyire beszari. Harry még nem fejezte be ami miatt jöttünk, nekem pedig muszáj tartanom a lelket Carlban, miközben a kis kávézóban ücsörgünk. Ha nem egy kórház épületén belül lenne, még kellemesnek is mondanám. Minden asztal felett hosszú száron lelógó színes, üveg lámpabúrák, az alacsony fotelekben pedig puha párnák. A sarokban egy nagy könnyezőpálma – onnan tudom a nevét, hogy Harry is hazahozott nekünk egyet, és alig fért be az ajtón –, és a bejárat mellett egy kisebb sziget a gyerekeknek. A mi asztalunk és székünk miniatűr változata kifestőkkel. Amikor megérkezik a rendelt teám és Carl habos kávéja, a szemem sarkából észreveszem, hogy mosolyog. Jó hatással volt rá Harry közelsége, és azt kívánom, bár mindenkinek lenne egy tündére. Már régen láttam ilyen őszintén mosolyogni, és nem tudom megállni, miután lenyalom a kiskanalam, én is viszonzom. Egy darabig nem szólunk egymáshoz, csak kortyolgatunk, és azt veszem észre, hogy a kényelmes fotel kicsit kezdi csökkenteni a frusztrációmat.

- Tudod, azért örülök, hogy Harry nem haragszik rám mindazért, amin keresztül kellett menned. Meg lenne rá minden oka, hiszen imád és félt téged. Valamiért mégsem ugrott nekem, sőt. Segíteni próbál.

- Harry máshol vezeti le a negatív energiákat – feleltem, és csak utána fogom fel, hogy ez talán egy picit félreérthető. Carl a tenyerébe támasztja a borostás állát, oldalra néz, és mindenttudóan mosolyog, de én nem javítom ki magam, elvégre amire ő gondol, elég közel áll a valósághoz.

- Ettől függetlenül nem nagyon értem, hogy mi történik most odafent, anya szobájában. Nem hiszek a hókuszpókuszban, a természetgyógyászatban már inkább, de nem tagadhatom, hogy nekem is jól esett Harryvel beszélgetnem. Ha már anyát is megnyugtatja egy kicsit, akkor máris sokkal tartozom nektek – fordult felém újra, és néz hálásan a szemeimbe. - És borzasztó szarul érzem magam, amiért belekevertelek mindebbe – teszi hozzá őszintén, megbánással a hangjában. - Nem csak azért mondom ezt, mert... időközben... - keresi a szavakat zavartan. Furcsa ilyennek látni. Általában olyan magabiztos, mint senki más, akit ismerek, most pedig a halántékát masszírozza remegő ujjakkal. - mert időközben megkedveltelek, hanem Harry miatt is. Egyikőtök sem illik bele a világomba, és Harry maga a tisztaság és jóság. Úgy érzem, beszennyeztem egy angyalt – fejezi be kínosan nevetgélve.

- Ami megtörtént, az megtörtént – mondom neki, és elégedett vagyok magammal. Sosem tudnám azt mondani neki, hogy semmi baj, mert igenis megviselt az elmúlt pár hónap. Te jó ég, egyszer majdnem leszúrtak, utána meg elkapott a rendőrség! Nem beszélve arról, hogy a Harryvel közös kapcsolatunkat is megviselte ez az egész, és isteni csoda, hogy tényleg szeretjük egymást, és nem hagytuk, hogy ezen bármi változtasson. - Nem vagyok a legmegfelelőbb arra, amit elvártál tőlem. És utáltam, hogy nem lehettem őszinte Harryvel. Szörnyű volt, mert rettegtem, hogy kiderül, és elhagy, rettegtem, hogy meghalok, és magára marad... - sorolom hevesen, de aztán csak megcsóválom a fejem. - Tudom, hogy én sem vagyok ártatlan. Itt egyedül ő az. De kellettek azok a papírok.

- Hová szeretnél vele elutazni? - kérdezi Carl kíváncsian.

Újra kortyolok a teámból, aztán felnézek rá.

- Harry imádja a természetet. Azt hiszem, a Dél-Amerikai esőerdőkkel nem lőnék mellé.

- Szeretném állni az utazás költségét nektek – jelenti ki Carl. Mivel semmi kérést nem érzékelek a mondatában, azonnal összevonom a szemöldököm.