Egyszer volt... (Befejezett)

A tó tündére

Louis

Már megszokottá vált, hogy Harry a karomat simogatja az ujjaival, miközben elmerengve bámulja az erdőt. Talán észre sem veszi, hogy ezt csinálja, és ezen muszáj elmosolyodnom. Azt mondta, hogy ez mindkettőnknek jó, én is érzem, ezért eszembe sem jut megállítani. Vele olyan dolgok tűnnek teljesen természetesnek, amik még a legjobb haverommal, Zaynnel is zavarba ejtőek lennének, és ez is egy közülük. Ha mégis a gondolataim közé furakszik, hogy a világ szerint nem lenne szabad ezt csinálnom egy fiúval, máris emlékeztetem magam, hogy ő nem egy egyszerű fiú. Harry egy tündér, és amíg ez a közelség mindkettőnknek jól esik, az egész világ megbaszhatja.

- Miért mosolyogsz? - ránt ki a gondolataim közül Harry, és kicsit csalódottan tapasztalom, hogy a keze eltűnt a csuklómról.

- Jól érzem magam veled – vonom meg a vállam. - Az az igazság, hogy már régen nem éreztem ilyen jól magam senkivel.

- Ez jó – feleli Harry teljes meggyőződéssel, és kicsit meglepődöm, amikor az ujjai az arcomhoz érnek. - Szeretem, ha mosolyogsz – magyarázza, és közben a szemem melletti kis nevetőráncokat simítja végig a hüvelykujjával. - Jól esik, hogy én váltom ki belőled. És jól is áll – teszi hozzá a saját mosolyával, és én is szeretném megérinteni az arcát. Szeretnék végigsimítani a gödröcskéin, az ajkán, mert kíváncsi vagyok, tényleg olyan puha-e, mint amilyennek látszik, és a gondosan befont tincseit is szeretném szétbontani, de mégsem teszek semmit, bár ehhez ökölbe kell szorítanom a kezeimet. Amikor megcsörren a telefonom, kicsit megváltásnak érzem, mert tényleg nem tudom, mi lett volna a következő pillanatban. Utálom magam kellemetlen helyzetbe hozni, és nem biztos, hogy lett volna önuralmam mozdulatlannak maradni.

Harry kicsit összerezzen a mobilom hangjára, és leereszti a kezeit maga mellé. A mosoly is eltűnik az arcáról, és komoran bámul maga elé, amíg megnézem, ki hív. Egy pillanatig elgondolkozva bámulom Leila fényképét a kijelzőn, aztán kinyomom a hívást, és gyorsan küldök neki egy üzenetet, hogy majd este visszahívom.

- Ki az a lány? - kérdezi Harry kíváncsian, amikor már éppen raknám el a telefonom.

- A neve Leila – felelem, mire ő izgatottan nézi a mostanra elsötétült képernyőt.

- Megmutatod?

- A fényképet? Persze – mondom, és megnyitom a telefonom galériáját. Ugyanazt a képet, amit a híváshoz állítottam be, nem találom, helyette a kettőnkről készült kedvencemet mutatom meg. - Ez tavaly nyáron készült Spanyolországban – adom oda neki a mobilt, hogy megnézhesse a tengerparti fényképet. Mindkettőnk kezében fagyi van, és Leila a vállamra hajtja a fejét, miközben elégedetten mosolyogva nyújtjuk ki a nyelvünket. Aznap túl sok édességet ettünk, és emlékszem, hogy a vállam is nagyon leégett, de nem érdekelt abban a pillanatban. Örültem neki, hogy azzal lehetek, akit szeretek, és ez volt a lényeg. Boldogok voltunk azon a nyaraláson. Mennyi minden megváltozott egy év alatt...

- Ki ő neked? - kérdezi Harry, miután már legalább egy perce nézi a képet. - Boldog vagy vele.

- Ő a barátnőm volt. Együtt voltunk két évig – válaszolom, és közben a mobilt visszacsúsztatom a zsebembe.

- Mi történt vele? - kapja fel hirtelen a fejét Harry, és szomorúan kérdezi: - Meghalt?

- Nem. Nem, dehogy! - felelem gyorsan, és a fejem is csóválom közben. - Szakítottunk pár hete. Rájöttünk, hogy mégsem illünk össze annyira, mint ahogy hittük.

- Elhagytad? - kérdezi Harry csodálkozva, és mintha némi rosszallást is látnék a tekintetében.

- Igazából ez egy közös döntés volt – mentegetőzök, mert nem akarom, hogy csalódjon bennem. Igaz, nem érzem magam bűnösnek, de amikor Harry zöld tekintetébe nézek, képtelen vagyok ilyen könnyedén venni ezt. - Ez nem egy életre szólt, hiszen még csak össze sem házasodtunk. Nálunk embereknél ez így működik. Amúgy sem hiszek a sírig tartó szerelemben.