Egyszer volt... (Befejezett)

Varázslat

Louis

Harry elaludt egy puha pokrócba bugyolálva úgy, hogy a fejét a combomra hajtotta. Még mindig a vastag szőnyegen vagyunk a kandalló előtt, és talán egy kicsit én is elszundítottam, amikor a fejem a kanapénak támasztottam. Aztán magamhoz térek, és a fájó nyakamat masszírozom, de egyébként nem merek megmozdulni, hiába van elzsibbadva a lábam is, nehogy felébresszem. Szeretem nézni, ahogy alszik. Ilyenkor, amikor kendőzetlenül bámulhatom, még erősebben érzem azt a furcsa, kellemes bizsergést a gyomromban. Egyfajta elégedettséggel tölt el, amikor észreveszem, hogy a sötétrózsaszín ajkai még mindig duzzadtak a legalább egy órás csókcsatánktól, és közben nem tudom elhinni, hogy ez történik velem. Ez a fiú gyönyörű, a legszebb lény, ami bármelyik fantáziámat felülmúlja, és most itt van velem, ebben a házban, amit kibéreltem. Olyan, mintha a varázslat és a valóság találkozott volna itt, a nappali szőnyegén, amikor felém hajolt, és megpróbált megcsókolni. Hihetetlen, hogy még soha, senkivel nem csinálta ezt. És hihetetlen, hogy velem akarta megtenni először. A világ legszerencsésebb emberének érzem magam.

Hamarosan Harry is elkezd ébredezni, és ahogy teljesen a hátára fordul, a világító zöld tekintetével néz fel rám, de rögtön le is hunyja, és mikor újra kinyitja, már csak az álmos, emberi szemei pillantanak rám. Imádom. Kedvem lenne újra megcsókolni, de ahhoz sokkal hajlékonyabbnak kéne lennem, így csak rámosolygok, és simogatom az arcát, ami még forró az alvástól.

- Már besötétedett? - kérdezi azzal a lehetetlenül mély, alvás utáni hangjával, amikor elszakítjuk egymástól a pillantásunk. Annyi ellentét van benne. A bűnösen szép ajkai, és a mély, férfias hangja. A baba szemei, a hullámos, hosszú haja, és a hangsúlyos állkapcsa. A csodás lábai, és az izmos vállai. És így tökéletes. Gyönyörű. Úgy látszik, hogy nagyon lekorlátozódott a szókincsem vele kapcsolatban a tökéletes és a szép szinonimáira.

- Igen. Egy kicsit elaludtunk – felelek neki. Ahogy felül, a takaró lecsúszik róla, és nem tudok elmenni a tény felett, hogy milyen furcsa őt a ruháimban látni. Jól áll neki a Joy Division-ös pólóm, és a melegítőalsóm is, ami kicsit lehetne hosszabb. Úgy néz ki, mint egy egyetemista srác, aki az egész hétvégét a koli szobájába zárkózva tölti a pénteki átbulizott éjszaka után.

- Haza kell mennem. Anyáék már biztosan aggódnak – mondja, de mielőtt felkelhetne mellőlem, magamhoz húzom. Meglepődik, amikor váratlanul megcsókolom, de ez a nap erről szól. A váratlan, édes csókokról, és abszolút nem érzek bűntudatot miatta. Hamarosan átcsúszik a nyelve is a számba, és tetszik, hogy már sokkal bátrabb, mint pár órája. Elmosolyodom, mert büszke vagyok a tanítványomra, és kicsit tovább merészkedek azzal, amikor az ujjaim a derekánál a póló alá vándorolnak. Harry felsóhajt, én pedig bennrekedt levegővel érzékelem, ahogy a fogai végigkaristolják a nyelvem. A dereka libabőrös a kezem alatt, miközben azzal küzdök, hogy ne fektessem le a földre, hogy fölé mászhassak. Annak nem lenne jó vége. Nagyon nem.

- Te vagy a legérzékibb tündér a világon – mondom neki kifulladva, halkan kuncogva, ahogy eltolom magamtól egy kicsit. A szemei megint világítanak, és most sokkal nehezebben tudja összekapni magát, mert nem elég egyetlen pislantás, hogy visszaváltozzon.

- Azért mondod, mert még csak velem találkoztál – jegyzi meg a tekintetét lesütve.

- Van egy olyan érzésem, hogy te a különlegesek között is a legkülönlegesebb vagy – jelentem ki, és az álla alá nyúlok, hogy visszafordítsam magam felé. - Miért érzed magad kellemetlenül, ha világít a szemed, vagy ha előjönnek a tetoválásaid? - kérdezem tőle, mert ez már nem az első alkalom, hogy így reagál, és szeretném megérteni. Szeretnék mindent tudni, ami vele kapcsolatos.