Egyszer volt... (Befejezett)

A zöldszemű

Louis

Nem tudom, melyikünk lepődik meg jobban, amikor kimondom a nevét. Fogalmam sincs, hogy honnan ugrott ez be, de egyszerűen biztos vagyok benne, hogy így hívják. Látom az egyértelmű rémületet az arcán, és arra gondolok, hogy talán elszúrtam. Nem lett volna szabad hangosan kimondanom, mert megijesztettem vele, de azt sem akartam, hogy csak úgy elsétáljon. De mi van, ha most a nagy számnak köszönhetően elfut? Ahogy lenézek a lábaira, megállapítom, hogy sosem érném utol. Ráadásul olyan magabiztosan sétálgat az erdőben, mintha itt élne. Szinte beleolvad a természetbe, mint ahogy a moha a fa törzsén, vagy az ágakon futkosó mókusok. Észreveszem, hogy nem visel cipőt, és ettől akaratlanul is összevonom a szemöldököm. Felnézek, és látom, hogy ő is a saját, meztelen lábfejét bámulja.

- Ismerlek téged. Találkoztunk már – mondom neki határozottan, amikor felemeli a fejét. Azzal a tekintettel találom szembe magam, ami már hónapok óta kísért álmaimban. - A szemed elárult – teszem hozzá egy kis elégedett mosollyal, de azonnal megbánom ezt is. Harry máris ijedten kapkodja a fejét körbe, a menekülési útvonalakat kutatva. Nem hagyhatom, hogy elfusson. Válaszokra van szükségem, a saját elmém józansága érdekében. Még mielőtt megmozdulhatna, közelebb lépek hozzá, és a csuklója köré fonom az ujjaim. Arra számítok, hogy megpróbálja kirántani a karját, ezért először erősen szorítom, de amikor csak lesokkolva, kétségbeesve néz le a kezünkre, azonnal enyhítek a szorításon. Nem emeli fel a fejét, próbálja előlem elrejteni a szemeit, de ezzel már jócskán elkésett. A hullámos, barna tincsei az arcába lógnak, és ahogy nézem, nem is értem, hogy kerültem ilyen helyzetbe. Minden olyan zavaros és logikátlan. Mit keres egy fiatal fiú cipők nélkül az erdő közepén? Hogy lehet ennyire különleges a szeme? Mi köze ahhoz, ami régen velem történt? Eddig sem éreztem úgy, hogy annak a furcsa, zöld szempárnak a tulajdonosa bántani akarna, és most, hogy tényleg itt áll velem szemben, már teljesen biztos vagyok ebben. Inkább attól félek, hogy füstté válik, és egyik pillanatról a másikra eltűnik előlem, mint valami... mint valami nem e világi lény...

- Összekeversz valakivel – motyogja a föld felé nézve.

- Te is tudod, hogy nem így van – felelem neki lágy hangon. - Kérlek. Szeretnék veled beszélgetni.

- Ha csak beszélni akarsz, miért nem ereszted el a kezem? - emeli fel a fejét, és összeszűkített szemekkel néz rám az arcába hulló tincsek mögül. - Bántani akarsz?

Olyan hirtelen eresztem el, mintha megégetett volna. Nem akarom, hogy egy percig is azt gondolja, félnie kell tőlem, mert ez nem igaz. Tény, hogy talán ijesztően elszántnak tűnhetek, de sosem tudnék ártani valakinek, aki nem érdemli ki.

- Dehogy! Nem akarlak bántani, esküszöm – csóválom a fejem, hogy még hihetőbb legyen. Teszek egy tétova lépést hátra, és csak nézem, ahogy fellélegzik, miközben arra gondolok, hogy nem volt szép dolog tőlem ilyen durván behatolni a személyes terébe.

- Miről akarsz beszélgetni? - kérdezi végül, és aranyosan oldalra dönti a fejét, miközben a válaszra vár. Egy pillanatig még nem tudom levenni a pillantásom az arcáról, de aztán megköszörülöm a torkom, és inkább egy kicsit oldalra nézek, hogy képes legyek logikusan gondolkodni. A szemei baromira összezavarnak.

- Gyermekkoromban történt velem valami itt, ebben az erdőben. Azt hiszem, elájultam. Az egyetlen, amire tisztán emlékszem, az a szemed furcsa színe.

- Semmi furcsa nincs vele – vonja meg a vállát, és ezzel szívesen vitatkoznék, de most nem ez a lényeg. - Zöldek. Nálatok is vannak zöld szemű emberek – oktat ki, mintha nem tudnám, amin más esetben felhúznám magam, de...