Egyszer volt... (Befejezett)

Kínok között

Harry

Reszketek. Érzem a hideget a csontjaimban, a szél pedig a hajamat tépi, ahogy néha befúj a barlangba. Soha nem voltam még az erdőnek ezen a részén. A fák boldogtalanok, érzem az energiájukban. Egyetlen állat sincs a környéken, csak néhány madár, röppen el a közelünkben. Kiabálni próbálok nekik, hogy segítsenek, de fogalmam sincs, hogy meghallottak-e. Talán ők az egyetlen reményem. Senki más nem találhat meg itt, és nem is fognak keresni. Tudom, hogy nem, és annyira félek. Anyának mindenben igaza volt. Éppen ugyanaz lesz a sorsom, ami apának. Senkit sem hibáztathatok, mert én kerestem a bajt. Annyian figyelmeztettek. Még Louis is milliószor elmondta, mennyire óvatosnak kell lennem, és mégis utolért a végzetem. Hiába próbálom rángatni a kezem, vasláncokkal tartanak fogva, és megmozdulni is alig bírok. Az álom folyamatosan kerülget, nem maradt sok varázserőm, de minden erőmmel küzdök ellene. Odakint vannak. Hallom a hangjukat és a nevetésüket beszűrődni. Nem tudom mennyi idő telik el, mire léptek zaja visszhangzik a barlangban, én pedig zihálva próbálok menekülni, mintha sikerülhetne. Rángatom a kezem, a lábaim, de semmi haszna. Nevetnek rajtam, aztán már csak a saját hangom hallom, ahogy belém rúgnak én pedig felkiáltok. Az erőm lassan töltődik fel, ők pedig folyamatosan abból táplálkoznak. Nem bírok ébren maradni.

Anyáék az asztalnál ülnek, és tudom, hogy ez az utolsó alkalom, amikor elmondhatom nekik az igazat. El kell hagynom a falut még ma, sötétedés előtt. Louis-nak holnap vissza kell indulnia Angliába, ezért ma mindent el kell rendezni a házban, a ház körül, és segíteni szeretnék neki összecsomagolni. Nekem nincs sok holmim. Két nagyobb vászonzsákba elfértek a ruháim. A családom semmiről nem tud, bár Niall tekintetén látom, hogy sejt valamit.

- Én... Mondanom kell valamit - kezdek bele nagy nehezen.

- Baj van, fiam? - néz fel rám anyu, amikor leülök közéjük az asztalhoz. - Zaklatottnak tűnsz.

Épp nyitnám a szám, hogy belekezdjek, de nem megy. Fogalmam sincs mi történik. Mintha felgyorsulna az idő körülöttem. Nem látok rendesen. A színek és formák összefolynak a szemem előtt. Néhány pillanatra állnak csak újra össze. Anya sír, zokog. Gemma kiabál velem, de nem hallom a hangját. Nem értem mit mond. Niall csendben ül. Úgy néz ki, mint aki magát is bűnösnek érzi. Mindent tönkretettem. Fájdalmat okoztam az összes szerettemnek. Csalódtak bennem. Érzem ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon, de még mindig nem hallok semmit. Csak a saját zihálásom. Ez egy álom. Egy szörnyű álom. Fel kell ébrednem.

Mindenem fáj. A számban vér ízét érzem, a testem pedig zsibbadt. Vergődni próbálok, mert nem akarom feladni, de semmit sem érek el vele. Fáj a fejem. Alig tudom kinyitni a szemem. Odakint szakad az eső. A lehulló cseppek hangja monoton és megnyugtató. Egy apró darabka az anyatermészetből. Amikor nehezen de kinyitom a szemem, már félhomály van. Fogalmam sincs hol járhat a nap. Azt sem tudom aznap van-e még, amikor ide hurcoltak. Most senki sincs itt, de még azelőtt látom meg, hogy nem vagyok egyedül, mielőtt elkönyvelném a magányom. Egy idősebb férfi fekszik a barlang szemközti oldalán. Meg van kötözve, bár messze nem olyan biztosan, mint én. Egy ember. Még él, bár alig maradt benne élet. Túl sokan vannak, és a férfi sem fiatal már. Teljesen kiszipolyozták. Segíteni szeretnék, de nem tudok mozdulni.

- Hé... - akarom mondani, de a hangom rekedt és a torkom belefájdul ebbe a minimális hangba is. Túl régen beszéltem. Gyenge vagyok. A kétségbeesés pillanatról pillanatra veszi át az uralmat felettem. Tudom, hogy nem kellene pazarolnom az amúgy is folyamatosan leszívott erőmet, de meg kell tennem mindent, hogy kiszabaduljak. Varázserővel akarom letörni a láncaimat, de nem megy. Csak percről percre kimerültebbé válok újra. Nincs elég erőm ehhez...