Egyszer volt... (Befejezett)

Időutazás

Louis

Talán most is csak álmodom az egészet. Mi van, ha Harry valójában csak az agyam szüleménye? Hannah biztosan elültette a fejemben a gondolatot ezekről a csodálatos, varázslatos lényekről, és most lett egy képzeletbeli barátom. Fejcsóválva követem őt rendületlenül, miközben az arcomról nem tudom leolvasztani az idétlen vigyort. Lehet ennyire intenzív és színes a fantáziám? Harry előttem lépked, mintha puha, vastag szőnyeg lenne a talpa alatt az érdes kövek, és sáros talaj helyett. Már percek óta letértünk az ösvényről, de olyan magabiztosan vezet a fák és bokrok között, mintha minden nap ezt csinálná. Basszus... talán meg kellene barátkoznom a gondolattal, hogy nem ember.

- Valami baj van? - fordul hirtelen hátra, és hosszú másodpercekig rajta felejtem az arcán a tekintetem, mielőtt megcsóválom a fejem.

- Csak... elgondolkodtam – felelem kitérőn. - Azt hittem, hogy sokkal kisebbek vagytok – teszem hozzá sután.

- Olyan kicsik, mint te? - vonja fel a szemöldökét kihívóan, és baromi dühösnek kéne lennem, de helyette valami furcsa melegség telepszik a szívembe. Ha Zayn tesz megjegyzést a magasságomra, gondoskodom róla, hogy megbosszuljam, most viszont eszembe sem jut ilyesmi. Harry lassan végignéz rajtam, és talán felelni akartam valamit, de a gondolatok elillannak a fejemből.

- Összekeversz a kertitörpékkel – húzza el a száját. - Csúnya, gonosz kis lények, de néha szükség van rájuk.

- Te nem vagy csúnya. Szép vagy – vágom rá egyből, mert ez az igazság, és nem akartam megsérteni. Elhessegetem a gondolatot, hogy mennyire furcsa ilyet mondani egy fiúra, de miért is lepődök meg? Harry nem egy egyszerű fiú, vagy hétköznapi ember, hanem egy kibaszott tündér. A hatalmas mosolya az egész arcát beteríti, és már biztos vagyok benne, hogy nem haragszik.

- Köszönöm, Louis. Te is szép vagy. Néha olyan élénk a szemed színe, mintha tündér lennél – magyarázza lelkesen, és én csak idiótán vigyorgok rá, mert nem tudom, mit kéne mondanom erre. Elfordul, és folytatjuk az utunkat, de talán öt perc se kell, hogy megérkezzünk a patakhoz. Harry azonnal leül egy nagyobb kőre, és megpaskolja maga mellett a helyet, egyértelműen jelezve, hogy szeretné, ha odaülnék. Végül úgy döntök, hogy én is megválok a cipőmtől és a zokniktól, hogy a vízbe lógathassam a lábam. Egy kicsit hideg, de itt nem árnyékolnak a fák, ezért a nap melegen süt le ránk, és így már nem is fázom annyira. Megtámaszkodom magam mögött, és egy kicsit lehunyt szemekkel élvezem a cirógató sugarakat. Szükségem van egy kis szünetre. Szívem szerint rágyújtanék, mert olyan sok volt ez az információ mára, hogy úgy érzem, az agyam teljesen kiégett, de nem akarom bosszantani Harryt, ezért inkább máshogy nyugtatom le magam. Mélyeket lélegzek a tiszta, friss levegőből, és a mellettem ülő fiú semmihez sem hasonlító, finom illatából. Azt hiszem, a hajának talán levendula illata lehet, és ez a gondolat egyenesen oda vezet, hogy megjelenik előttem Leila alakja, és ahogy a hosszú hajába kap a szél. De az emlékkép hirtelen elillan, mintha ott sem lett volna, és a következő pillanatban kellemes bizsergés szalad végig a testemen, ahogy megérzem a masszírozó ujjakat a fejbőrömön.

- Nagyon feszültnek tűnsz, Lou – mondja lassan, alig hallhatóan Harry. A lehelete a fülemet csiklandozza, és amikor kinyitom a szemem, végre észreveszem, mennyire közel van. Túl közel. Az egész olyan váratlanul ér, hogy ösztönszerűen ellököm a kezét anélkül, hogy tudnám, mit csinálok. Azonnal leengedi a karjait maga mellé, én pedig egy idióta baromnak érzem magam.

- Harry... - kezdeném, de ő megcsóválja a fejét, és magára erőltet egy mosolyt a megbántottságát álcázva.

- Semmi baj. Azt hiszem, nálatok ez nem szokás. Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem.