Egyszer volt... (Befejezett)

Tündérösvény

Louis

Amikor kiszállok a kocsiból, máris úgy érzem, mintha egy mesébe csöppentem volna. Egy rövid időre elfelejtem az utazás fáradalmait, és csak beszívom az eső utáni erdő illatát, hallgatom a madarak énekét, és élvezem, hogy a természet kellemesen megkomponált zajain kívül semmi sem töri meg a tökéletes nyugalmat. Egészen, amíg...

- Mondtam, hogy meg kellett volna állnunk a városban. Elfogyott a cigim, és itt semmi nincs – kezd hisztizni Zayn, mielőtt kinyújtózik az ég felé, és még morogva hozzáteszi: - Mindjárt besötétedik. Te fogsz felvezetni ezen a szűk, kanyargós úton.

- Nem is bíznám rád a kocsim – felelem szemforgatva. - Holnapig kibírod nélküle, úgyis mindig az enyémből csórsz.

- Kaját se tudunk venni...

- Hoztam kaját, ne aggódj – szólok közbe. - Sejtettem, hogy pizzát se tudunk majd rendelni. Nem Londonba utaztunk, ha még eddig nem tűnt volna fel.

- Hanem az Isten háta mögé – bólogat Zayn gúnyolódva.

- Nézz már körbe, és vedd észre, hogy egy gyönyörű helyen vagyunk! - szólok rá, mert egyre jobban idegesít a gyerekes viselkedése. Sokszor van olyan érzésem, hogy amíg a nagyvárosban vagyok, bármit megadnék azért, hogy egy fárasztó nap után itt lehessek. Az egészre úgy tekintek, mint egy terápiára, akármi is lesz a kirándulásunk kimenetele. Még ha nem is sikerül a dolgok végére járni, legalább kiszellőztethetem a fejem, ami valljuk be, nagyon is rám fér. De Zayn... már most tudom, hogy lesznek nézeteltéréseink a következő napokban, hosszú barátság ide vagy oda. Végre látom, ahogy egy mély sóhaj után beadja a derekát, és lassan ő is körbefordul. Minden annyira zöld. A fű, a fák, a moha a ház oldalán és a kőlépcsőn. Az út másik felén egy kis patak csörgedezik, és nem messze tőlünk egy híd vezet át a túlpartra. Az egész olyan, mint egy kicseszettül gyönyörű festmény.

- Na jó, talán igazad van – feleli Zayn vonakodva. - De most, hogy így jobban belegondolok, szívesebben lennék itt egy csajjal, már ne haragudj. Azért annak megvannak az előnyei, ha a legközelebbi szomszéd is mérföldekre van – teszi hozzá szemöldökhúzogatva, amivel kiérdemel tőlem egy kis vállba bokszolást.

- Kénytelen vagy beérni velem – jelentem ki, és elindulok a lépcső felé, amit szinte teljesen bekebelezett a természet. Benőtte a moha, és páfrányok lógnak rá, elfoglalva a fokok felét, de én így is imádom. Tökéletesen illik ebbe az idilli környezetbe, ami az elkövetkezendő napokban körbe fog venni minket. Ellenben amikor hátranézek, és látom, hogy Zayn átkokat szórva próbálja letörölni a bakancsáról a sarat, már biztos vagyok benne, hogy ő bárhol máshol szívesebben lenne. Nem tudom, mire gondoltam, amikor eldöntöttem, hogy velem kéne jönnie. Talán arra, hogy hiába különbözünk ezerféle dologban, akkor is olyan, mintha a másik felem lenne. És talán arra, hogy hiába próbálom játszani, hogy egy baromi tökös gyerek vagyok, a tarkómon égnek állnak a pihék, amikor az erdő sűrűje felé nézek a bejárat elől. Több, mint tizennyolc év eltelt azóta, a túlélőösztönöm mégis vigyázzban áll, mintha arra próbálna rávenni, hogy meneküljek. Lehet, hogy elment az eszem, amikor kitaláltam, hogy visszajövök, de tudom, hogy ha nem járok a történtek végére, akkor biztosan az őrültek házában végzem. Nem filózok ezen többet, inkább kihalászom a zsebemből a kulcsot és kitárom kettőnk előtt az ajtót. A ház a nagynénémé, és nyaranta turistáknak szokták kiadni, de akkora szerencsénk volt, hogy a mostaniak kénytelenek voltak lemondani betegség miatt, ezért el tudtunk jönni Zayn-nel. Bele se akarok gondolni, mit kellett volna azért hallgatnom, ha sátorban kényszerülünk aludni. Ahogy belépünk, már érzem, hogy szükség lesz egy alapos szellőztetésre, de egyébként a hely kellemes, pont olyan otthonos és hívogató, ahogy gyerekkoromból emlékszem rá. Lent van a nappali és a konyha, amihez egy tárolókamra is tartozik, odafent pedig két hálószoba és egy fürdő.