Egyszer volt... (Befejezett)

A szigetlakó dala

Louis

Az estéimet szívesen töltöm Liam pubjában. A másik lehetőség az lenne, hogy otthon maradjak, és ébren is Harryről álmodozzak, de akkor csak még jobban hiányozna. Nem érezhetném az illatát, nem tapinthatnám a bőrét az ujjaim alatt, mert egyszerűen hideg lenne mellettem az ágy, hiába próbálnám megerőltetni a fantáziámat. Ma este is éppen erre a következtetésre jutottam, és így kötöttem ki Liam, az isteni húsos pitéjük és egy sör társaságában.

- Még mindig szereted a focit? - kérdezi Liam, amikor visszatér az egyik asztaltól, és törölgetni kezdi a mosogatógépből kipakolt, egy kicsit még párás poharakat.

- Igen – nézek fel rá a telefonomból, és elmosolyodom, mert megrohannak a gyermekkori emlékek, amikor késő estig játszottunk Liammel.

- Állandóan focizni akartál, még akkor is, amikor én tollasozni. De valahogy mindig meggyőztél.

- Lehet, hogy egy kicsit akaratos gyerek voltam – vigyorodom el, mire Liam egyetértően bólogat. - Hé, azért annyira nem lehettem rossz! - mondom tettetett megbántottsággal.

- Maradjunk annyiban, hogy mivel te vagy az idősebb, mindig hallgattam rád – nevet Liam, és elveszi előlem az üres tányért, amin még nyoma is alig maradt a pitének.

- Gondolj arra, hogy annak a sok focinak köszönhetően lettél az, aki. Mindennek megvan az oka, ezért lettél ilyen szép szál férfi. Ha akkor nem játszunk annyit, talán Faye rád sem hederít most – hülyítem nagyon komoly ábrázattal. Liam csak vigyorogva megcsóválja a fejét, és oldalra néz, ahol éppen Hannah jelenik meg. Aztán gyorsan visszakapja rám a nagy, barna szemeit, és megcsóválja a fejét. Tudom, mit üzen ezzel, és beleegyezően bólintok a néma kérésére. Hannah előtt egy szót sem Faye-ről.

- Louis, már attól féltem, nem leszel itt, mire kiengednek abból az öregek otthonából, ahová Liam bezáratott! - lép elém az asszony, és megölel. Egy picit megdöbbenek, de gyorsan én is a karjaimba zárom a törékeny testet.

- Semmiképpen nem mehettem el búcsú nélkül – felelem neki, ahogy elhúzódunk egymástól. - Jól nézel ki, Hannah. Egészen megfiatalodtál.

- Mert nem öregek otthonában volt, hanem egy szanatóriumban, hogy az ízületei ne sajogjanak – veti oda Liam szemforgatva. - Te is tudod, nagyi, hogy sosem küldenélek el olyan helyre. Már másnap kapnám a telefont, hogy hülyeségekkel tömöd az öregek fejét, és ezért éjjel nem tudnak aludni.

- Nem csak horrortörténeteket mesélek – kéri ki magának Hannah. - Szeretem a boldog tündérmeséket is.

A tündér szó hallatán önkéntelenül ledermedek a bárszéken ülve, de aztán gyorsan a sörömért nyúlok, és iszok belőle egy kortyot. Hannah egy kis segítséggel felül mellém, és amikor Liam kiszolgál egy vendéget, azonnal a lényegre tér:

- Hogy van a mi kis Harrynk? - kérdezi bizalmasan somolyogva, és a játékos fényektől a tekintetében legalább húsz évvel fiatalabbnak tűnik.

- Jól van – felelem egyszerűen, de nem tudom visszafogni, hogy az én szám is mosolyba húzódjon. - Jól kijövünk egymással.

- Még mindig olyan furcsa, vagy már megfejtetted? - faggat továbbra is. Meg kell hagyni, eléggé fifikás az öreglány.

- Már nem mondanám azt, hogy furcsa. A különleges és a varázslatos lenne a megfelelőbb jelző.

- Megismerkedtetek – vonja le a következtetést. - Ennek van esetleg köze ahhoz, hogy még itt vagy? - kérdi lágyan mosolyogva.

- Igen – vallom be. Ez a beszélgetés egyre különösebb, de valamiért élvezem, hogy mesélhetek Hannahnak Harryről. Azt, hogy mi ő, kerüljük, de ott lebeg a levegőben kettőnk között. - Most már azt is tudom, hogy neki köszönhetem, amiért akkor, régen nem lett nagyobb bajom.