Egyszer volt... (Befejezett)

Aggodalom

Harry

Órák óta bóklászom az erdőben, és alig találom az ösvényeket. Azokat az ösvényeket, amiket álmomban is megismernék. Louis olyan hatással van rám, amilyennel még semmi és senki ezen a világon. Félelmetes érzés a hatalma felettem. Szörnyen érzem magam, mert alig tudom felidézni a pillanatot, amikor először ért össze az ajkunk. Annyira elsodortak az események azóta. Olyan sok pillanatunk volt, amikor annyira szenvedélyesen tapadt a számra, hogy képtelen vagyok emlékezni rá. Megvan az érzés, az íze még itt van a nyelvemen. Soha nem csináltam még ilyet, egyszer sem gondoltam arra, hogy meg kell csókolnom őt, de abban a pillanatban, amikor meghallottam a gondolatát... Nem volt többé semmi, ami visszafoghatott volna. Elvette az eszem. A finom simogatások, a kellemes törődés érzése, amikor lassan elfektetett, és mellém bújt. Az ajkai az enyémeken... Aztán ma az erdőben, amikor a puha fűben feküdtünk. Nem bírok másra gondolni. Akarom. Újra és újra érezni akarom ezt, és legszívesebben innentől kezdve semmi mást nem csinálnék, csak csókolnám őt. Azt pedig, hogy ő is vágyott rám, letagadni sem tudta volna. Engem elárul a szemem, a bőröm... De éreztem őt a csípőmnek feszülni, és azt hiszem ez volt a legcsodálatosabb bók, amit szavak nélkül adhatott. Gombócot növesztett a torkomban, és alig tudtam lélegezni. Hozzá akartam érni. Mindent akartam, még ha tudom is, hogy nem szabadna ennyire előreszaladnom.

Összerezzenek a hirtelen feltámadó széltől, és a fák hajlongása, az állatok rémülete, ahogy rohanni kezdenek, engem is futásra késztet. Nagyon elmerengtem, elengedtem magam, és elmerültem az emlékeimben. Nem lehetek ennyire ostoba. Ennyire felelőtlen. Soha nem jártam még az erdőben ennyire késő éjszaka, de most minden erőmet összeszedve bízom magam a varázserőmre, és annak segítségével szaladok a falu felé, mert muszáj minél hamarabb biztonságba érnem. A szél nem véletlen volt, nem csak vihart jelez. Koboldok járnak erre, és nem érzek magamban elegendő erőt, hogy szembe szálljak velük. A torkom kiszárad, és a zsigereimben érzem, ahogy a levegő szinte fagyossá válik körülöttem. A lábaim lassulnak, hiába próbálok még nagyobb erőbedobással futni, és Louis képe jelenik meg a szemeim előtt. Louis, amint egy lányt ölel meg, de hirtelen a semmibe foszlik, mintha csak elmosták volna, én pedig zihálva rogyok a fűbe. A szívem hevesen ver, és az arcom a hűvös földet éri, amikor elfekszem. A szél megszűnt, Louis rémképe eltűnt, és már nem fázom. Nem úgy, mint az előbb, amikor szinte magamban éreztem a jeges hideget. Átléptem a falu határát. Még soha életemben nem sodortam magam ilyen bolond módon bajba, ennyire... feleslegesen. Ha valaha is kiálltam koboldok ellen, mindig volt rá okom, és felkészültem rá. Most viszont... Csak Louis vette el az eszem. Nem hibáztathatom érte, de nekem muszáj lesz sokkal körültekintőbbnek lennem.

Sokáig fekszem a földön, mire sikerül felállnom, hogy hazainduljak. Az utcák csendesek, szinte mindenki alszik már. Borzasztó késő lehet, és ennek a gondolata azonnal aggodalommal tölt el, mert anya biztosan észrevette, hogy nem mentem haza. Volt, hogy Niallel a falu végi vízesésnél éjszakáztunk, vagy éppen a gyümölcsösben tömtük a hasunk és beszélgettünk a csillagokat lesve, amíg végül ott nyomott el az álom minket, de anya mindig megtalált minket. Mindig tudott róla. Valószínűleg most is megkereste Niallt, amikor már túl későnek ítélte meg a kimaradásom. Niall viszont nem tudhatta, hol vagyok. Ha sejtette is, hogy Louis-val, biztos semmiben sem lehetett. A rémült gondolatok megint elárasztják a fejem, és szaladni kezdek a házunk irányába. Az ablakokon át éles fény szűrődik ki, és amikor lihegve benyitok az ajtón, minden szempár rám szegeződik. Anya az asztalnál ül, Gemma pedig mellette, és a vállára dőlve öleli. Michal Gemmától nem messze álldogál összefont karokkal. Niall a szoba közepén áll, és meg tudom mondani, hogy valószínűleg fel-alá mászkált, amíg Violet a kanapéról próbálta nyugtatni.