Egyszer volt... (Befejezett)

Prológus

Képtelenség levakarni az arcomról a vigyort, ami kiült rá a környezetemnek hála. Imádom a természetet, és ez az erdő gyönyörű. Nem, ez a szó kevés ahhoz, hogy leírjam, amit érzek. Amit látok. Egyszerűen lélegzetelállító. Sokkal varázslatosabb, mint bármelyik másik, ahol életemben megfordultam. Ahogy sétálok egyre mélyebbre a mellkasom szorítani kezd, és tudom, hogy már jártam itt... Éppen, amikor ez a gondolat utolér, minden elsötétül körülöttem, és átalakul a csodálatos erdő. Hirtelen egy kisiskolás gyerek vagyok, az életem minden emlékével, és csak a fájdalmat érzem. Ez a fájdalom kínzóbb minden eddiginél, amit valaha éreztem. Ez olyan, mintha nem is egy sérülés okozta kín lenne, ez egyszerűen belülről akar kifelé törni. Kapkodom a levegőt, de sehogy sem akar életben tartani. Hiába próbálok kiutat találni az ösvényeken át kúszva, már nem tudom merre kellene mennem. Nem tudom többé, hogy honnan jöttem, mert minden más. A fák többé nem barátságosak, nem engedik át a napfényt, és a madarak éneke is elnémult. A szél süvít, és olyan, mintha a gondolataimat is megpróbálná elfújni. Mintha a fejembe akarna férkőzni, és uralkodni rajtam. Voltam már itt. Már jártam ebben az erdőben, de képtelen vagyok felidézni. Mintha egy fal, egy hatalmas kőburok az emlékeim útjába állna. Valami megragadja a lábam, és hallom a saját gyermekien vékony hangom, ahogy felüvöltök a gyötrelemtől. Érzem a hajtöveim közt végigfolyni a forró vérem, és szédülök. Nem látok semmit, csak egy sötét alakot, aki felém közeledik. Nem is csak egyet. Sok alakot. Nem tudom, hogy csak azért vannak többen, mert szédülök, vagy egyébként is, de remegek a kínnal kevert félelemtől. Segítségért kiabálok, de mintha a hangom nem is a sajátom lenne. Keveredik egy kisgyerek sírásával. Az egyik sötét alak fölém kerekedik, és megragadja a nyakam. Képtelen vagyok levegőt venni, és a fájdalom hullámokban hasít a sérült fejembe. Küzdök. Harcolok. Bármit megtennék a szabadulásért, de nem tudok elmenekülni. Túl erősen tart, az én erőm pedig fokozatosan fogy. Már kezd minden elsötétülni, amikor hirtelen megszűnik a fák között süvítő, tomboló szél. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de én mozdulatlanul fekszem a földön. Újra meghallom a madarak dalát, és amikor nagyon nehezen kinyitom a szemem, egy mohazöld, szinte világító szempár néz velem szembe. Nem egy túlzó hasonlat, olyan a színe, mint a legfrissebb fű. Annál is élénkebb. Természetellenesen zöld, és túl közel van. Nem látom azt, akihez tartozik, csak a tekintetet, amik a lelkemig hatol. Ismét halálra rémülve próbálnék menekülni, de megragadja a kezem, és hallom, ahogy azt kérdezi, minden rendben vagy-e. Szólongat. Honnan tudja a nevem? Újra, és újra hallom, ahogy a nevem mondja, és a kisfiús hangja egyre rémültebb. Mitől fél? Ki ő, és miért nem látom az arcát?

- Louis!"

Végre felébredek. Kell néhány másodperc, amíg összerakom magamban, hol vagyok, és kivel, de legalább már nem próbálok harcolni eszeveszettül a karok ellen, amik átölelnek. Nem ez az első alkalom a hónapban, sőt, a héten sem, hogy rémálmom van. Sajnos már annyira megszokott ez, hogy mindketten pontosan tudjuk, mi a teendő. Én mély lélegzetekkel próbálom lenyugtatni a heves zihálásom és őrült módra kalapáló szívem, ő pedig az éjjeli szekrény felé nyúl, és amikor felülök, a kezembe adja az ásványvizes üveget.

- Köszönöm - mondom neki, mielőtt az ajkamhoz emelem a vizet, és egy szuszra megiszom a felét. Remegő kézzel rakom vissza a maradékot az éjjeliszekrényre, és éppen lecsúszom fekvő helyzetbe, a feje máris a mellkasomon pihen. Úgy bújik hozzám, mintha ezzel elüldözhetné a démonokat, amik éjjelente kísértenek. Ahogy mélyen beszippantom a samponja levendulás aromáját, ami most cigifüsttel keveredik, máris sokkal jobban vagyok.

- Nehezen ébredtél fel - dünnyögi a mellkasomba, és egy puszit hagy pont a szívem fölött. - Egyre nehezebben tudlak visszahozni - teszi hozzá, és a fejét felemelve aggódóan néz rám a csodálatos, zöld szemeivel. Csöppet sem olyan természetfelettiek, mint az álmaimban, de azt hiszem, a tekintete volt az első, ami magával ragadott. Lassan egy éve, hogy megláttam őt egy londoni pubban, és percek alatt az áldozata lettem. Ki tudna ellenállni egy gyönyörű lánynak, aki cowboy csizmában és kalapban énekli a Dust In The Wind-et karcos, mégis végtelenül nőies hangon? Emlékszem rá, hogy az egész karom libabőrös lett, ahogy hallgattam, és bármit megadtam volna azért, hogy hazavihessem magammal. Valamilyen csoda folytán úgy alakult, hogy a vonzalom kölcsönös lett, és aztán... azt az éjszakát nyugodt szívvel elkönyveltem az eddigi legjobbnak. Egyikünk sem keresett tartós kapcsolatot, valahogy mégis az lett a vége.